Tapestry

2012.11.29

Kategória:

Tervezői az egyes korok híres festői grafikusai, maga a kárpit azonban nem egyetlen művész alkotása, hanem a tervező, kartonrajzoló és szövő közös munkájának eredményeként született. Az egyes szövőközpontok, -műhelyek, -mesterek már a kárpitszövés kezdeti időszakában is nagy tekintélynek és keresettségnek örvendtek. A XVI. századtól kezdve a kárpitokat ún. mesterjeggyel jelölték. Nagy körültekintéssel készül a terv után a karton, mely a végleges méretben készül el, papírra, vászonra. A szövő munkájához elengedhetetlen a karton után készített műhelyrajz, melynek anyaga áttetsző papír, fólia, vagy film. Erre rajzolja át a kartonkészítő a formák határozott körvonalát, a színfoltok helyét. A műhelyrajzot szövőszékre felvetett láncfonalak mögött helyezik el, melyet követve szövik a művet.
A falikárpitok láncfonalait (felvetőfonalakat) függőlegesen, állószövőszékre (hautte lice),-vagy vízszintesen fekvőszövőszékre (basse lice) feszítették ki. A kárpitok jelzésénél ezt is feltüntetik. A XVI. századtól selymet, fémszálat is vezetnek a színes gyapjú vetülékfonal mellett, melyet napjainkban is használunk.
A korai – XI-XII. századi – kárpitokon a mintákat szövés technikájából adódóan mozaikszerűen, kisebb-nagyobb egymás mellé helyezett foltokban szőtték. Csak a XIII-XVI. században, a nagyobb műhelyekben (elsőként a párizsi, arrasi, tournai műhelyekben) kezdték el a különböző színeket egymásba vezetni, azaz hasürözni.
A kárpitszövés szerkezeti elvei és elemei a legrégibb időktől napjainkig szinte változatlanok maradtak.