2018.09.17-10.20. Szófia
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, szeretettel köszöntöm Önöket a Magyar Kárpitművészek Egyesületének Szálakba zárt történetek című csoportos kiállításán!
A több mint nyolcvan tagot számláló Magyar Kárpitművészek Egyesülete összefogja és képviseli a szakma magyarországi és országhatárokon túl élő művelőit. Nem túlzás azt állítani, hogy a rendkívül aktív Magyar Kárpitművészek Egyesülete az egyik legjobban szervezett művészeti csoport ma Magyarországon. Ebben a befogadó szemléletű, közvetlen légkörű közösségben a tagok inspirációhoz, kiállítási és a közösségi alkotásban való részvételi lehetőséghez jutnak, amit az is bizonyít, hogy már nyolc impozáns, közös kárpitot is létrehoztak a művészek. Az ezen a tárlaton látható művek az alkotók művészi és stiláris sokszínűségét reprezentálják.
A magyar kárpit történetében az 1970-es években ugyan lezajlott egy modernizációs kísérlet, ám az 1990-es évek közepére – amikor az egyesület megalakult – az alkotók zömében ismét visszatértek a klasszikus hagyományokon alapuló falikárpitszövéshez. Ez a jelenség, ha nem is tudatos, de meglehetősen markáns visszakanyarodást jelentett a műfaj magyarországi iskolateremtő tanáregyéniségének, és a 20. századi magyar kárpit egyik legfontosabb képviselőjének, Ferenczy Noéminek a középkori művészeteszményt követő elgondolásaihoz. Eszerint a kárpit igazi értékét a műbe beleszőtt idő és a művész egyéni jelenléte, a művészi kéznyom garantálja. A kárpit eszerint értelmezhető az ember által uralt idő művészeteként. Az élet gyorsulását gerjesztő gépcivilizáció ellen ezért a kárpit már puszta létezésével tüntet: a nemes anyag megmunkálása közben pedig lehetőség nyílik az alkotó számára az „idő kizökkentésére” vagyis az úgynevezett kairikus (azaz a mérhető időn túli) időstruktúra kibontására. A kárpit alkotója munka közben a hétköznapi élettől eltávolodva minden idegszálával jelen van. Idejét, életenergiáját feláldozva, tulajdonképpen önmagát szövi bele a kárpitba.
Szálakba zárt történetek: jelen kiállítás címe szintén erre a metaidejű narratívára utal, amely korántsem egy elvont térben való elkülönülést jelent, inkább egy egyre fokozódó bensőségességet a tárgy és az azt megmunkáló lélek szálai között. Újra Ferenczy Noémit idézve: „A mű együtt növekedik alkotója lélegzetvételével, egész gondolat- és felfogásszerkezetével, »szemtől-szemben«, csak kettesben vele (…) nem tud más valami vagy más valaki jelen lenni, ezt nemcsak az intenzitás, de az intimitás is kizárja.”[1]
Ez az anyaggal együtt-létezés, a lélekszálak „megtestesülése” látható most itt a falakon a közönség elé tárva. A hit, ami az emberi lélek egyik alapvető kérdése – és az alkotói folyamathoz hasonlóan nagyon személyes kérdés – a bemutatott figurális kárpitok egyik tartalmi vezérmotívuma. Megjelenhet konceptuálisan, filozofikusan vagy konkrét keresztény szimbólumokban, mint például a palmettamotívummal körbeölelt alfa és omega jel Málik Irén munkáján vagy a Krisztus-korpusz Kecskés Ágnes alkotásán. Pasqualetti Eleonóra a kárpit képterét autonóm, spirituális közegként kezeli, s a középpont szimbolizmusával, archetípusával foglalkozik, de még innen a láthatóság világán: figurális felfogásban. Balogh Edit már túllép a narratív szemléleten, illetve az emberábrázoláson is: elvont, metafizikus teret hoz létre, amelyben az összes többi színt tartalmazó és kibontó transzcendentális fény válik főszereplővé. A fény felé törekvő emberi lélekrácsok közül kibújó búzakévekötegek képében bukkan fel Katona Szabó Erzsébet alkotásán, és szintén feltehetőleg lélek- illetve sorsszimbólumként használt növényi ornamentumok látható Máder Indira és Ipacs Hajnal, Benedek Noémi munkáin is. Pál apostol szeretethimnuszát Bényi Eszter kozmikus tájkompozícióba helyezi, Székely Judit pedig az ima- és létramotívummal utal az egyén istenkeresésének stációira.
A figurális művek másik nagy csoportját a tájábrázolások képviselik. Az alkotó vérmérséklete és egyéni stílusa különösen jól mérhető e nemegyszer lélektükörként funkcionáló műfajban. Szabó Verona tájvíziója térkép- és fényképszerű, Kiss Kataliné drámai és látomásos, Tápai Nóráé keleties hangulatú és álomszerű, Sipos Éváé pedig expresszív és festői.
A harmadik nagyobb tematikus blokkba, azokat a műveket soroltam, melyek közvetve vagy közvetlenül az emberi életúthoz, esetleg az emberi sors női szempontú narratíváihoz kapcsolódnak. Szorosan ideköthető Pázmány Judit emberi lelket tollszimbólumba fogalmazó munkája vagy Maevszka Koncz Borjána alkotása. Pápai Lívia saját és kisfia arcképéből, valamint egy Dalí-festményből montázsol össze egy fekete fehér kompozíciót, Zelenák Katalin női portré dekonstruálásával érzékelteti a jelen eltávolodását a reneszánsz embereszménytől.
A kiállításon számos irodalmi vonatkozású alkotás is látható. Penkala Évát és Kőszegi Annamáriát Radnóti Miklós „Nem tudhatom” című verse inspirálta, Bocz Bea a 20. századi magyar költészet egyik keresztény misztikusának, Pilinszky Jánosnak állít emléket, Fóris Katalin József Attila a „A hetedik” című, ráolvasásformában írt versét választotta címként a celluoid filmnegatívokból szőtt installációjához.
Ezen a tárlaton ugyan kisebb számban, de az absztrakt képi gondolkodásmód is képviselteti magát Lencsés Ida alkotása révén. Az egyéni oeuvre magánmitológiájának kontextusában értelmezhetőek Harmati Zsófia, Kneisz Eszter és Orbán Annamária alkotásai.
Magyar Kárpitművészek Egyesülete egyik közösen szőtt, monumentális munkája az „Európa fényei” címet kapta. Nem véletlenül, mert Európa egykori fényének őrzőiként tekinthetünk erre az összetartó közösségre, akik Pénelopé türelmével és hűségével szövik egyéni és közösségi sorsunk szálait. A magam nevében is és a kiállító művészek nevében is kívánom, hogy ez a kiállítás járuljon hozzá a bolgár–magyar kulturális kapcsolatok erősödéséhez, sőt későbbi egymást támogató együttműködéshez. Megköszönve megtisztelő figyelmüket, ezennel a kiállítást megnyitom.
Molnár Eszter
művészettörténész
[1] Ferenczy Noémi naplója. In: Ferenczy Noémi Jankovich Júlia bevezető tanulmányával, Corvina Kiadó, Budapest, 1983, 35.
A Modem Magyar Gobelinek kiállítás megnyitója
Nagyon távolinak tűnik a textilművészet a 60-évek elejétől a 80-as évek végéig terjedő, meghatározó művészi jelenlétének időszaka, amikor a művészek számíthattak különböző szervezeti formák támogatására. Ezek főként nemzetközi (Lodz, Lausanne) és országos szintű (Szombathely) biennálékhoz kapcsolódtak, vagy olyan eseményekhez, mint az Alkalmazott Művészetek Nemzetközi Kvadriennáléja Erfurtban és a Jambolban. Ezeken keresztül lehetőségünk nyílt átlátni a művészeti irányzatok közös és egyedi vonalait, felfedezni új formákat, jelenségeket, pl. a művészeti és az ipari textil kapcsolatának születését. Mindenki őszintén hitte, hogy a textil új távlatot nyit a kortárs művészet előtt.
A művészetek gyakorlatában új helyi és univerzális megjelenési formák jelentek meg. A 90-es években gyakorlattá vált az utazó, csoportos és egyéni kiállítások megvalósítása, ahol alkotó csoportok és szakmai közösségek kaptak lehetőséget, hogy az európai színtéren is értékeljék művészetüket. Akkoriban vált jellemzővé a kis textil csoportok megjelenése, amelyek kapcsolataikon keresztül terjesztették az aktuális irányzatokról az információkat. Ebben az időben jelentek meg svéd, lengyel és német avantgárd csoportok, a bolgár Texart, Hangyák, Texgroup, ekkor alakult meg a magyar gobelin szövetség, amelynek tagjai ma itt bemutatják munkáikat. Mindezek a szervezetek annak a meggyőződésnek eredményeként jelentek meg, hogy a művészeti textil felvirágzása előttünk áll.
Ugyanez az évtized, azonban, gyökeresen megváltoztatta Európa művészeti tájképét, kétségbe vonva az elért eredmények tartósságát, az irányvonalak érvényességét, és olyan változásokat hozott, amelyeket nem lehetett előre látni. Nincs meghatározó jelentősége a mai érzéseinkre annak, hogy az elmúlt harminc évet posztmodernnek, információsnak vagy digitálisnak nevezzük-e, vagy a szociális és gazdasági rengések nyomait keressük az alkotói élet törékenyanyagán, mert már elfogadtuk a körülvevő világ mélyreható változásait.
És ma itt vagyunk – a gyökeresen megváltozott világban. Mennyire változtatta meg a művészeti textil irányzatait? Kétségtelenül hatott rá, mert bele van szőve, annak szerves része. A mostani kiállítás egy lehetséges válasz a kérdésre.
A legnagyobb benyomást az útkeresés nyitottsága teszi. Az alkotók, akiknek munkáiban ma gyönyörködhetünk, nem ismernek kifejezési korlátokat. Munkáikban a kortárs művészet eredményei tükröződnek. Nemcsak a bennük rejlő tartalomról és a bemutatott szimbólumok interpretációjáról van szó, hanem az alkalmazott kifejezési eszközökről.
Ugyanakkor emlékezzünk csak vissza, hogy még Jean Lurcat idejében, a 30-as években és Abakanovics idejében, a 60-as években a textilművészet készen állt a változásra az absztrakt és a finom plasztikusság irányába. Kicsit korábban, a XIX. sz. végén, a szecesszió idején a gobelin kiszabadult a klasszikus művészet tartalmi örökségéből, de így volt ez a XVII. és XVIII. századba is, amikor a klasszicizmus és a barokk új gobelin stílusa eltért a reneszánszétól. Így, fejlődése évszázadain át a gobelin megőrizte viszonylagos művészeti egységét az előállítási technikájának köszönhetően. Más szóval, átment változások során úgy, hogy megőrizte lényegét, sajátos technológiáját. Ez ma is a lényege, mint modem művészeté.
A magyar művészek gobelinjei még másról is szólnak. A szövés munkás és lassú technikája ellenében munkájuk az aktuális élet, a természeti állapotok, az emberi világ, az azok közötti harmónia, a közöttük lévő kapcsolat pszichológiai és megsemmisítő irányai iránti érdeklődést mutatja. Ebben az értelemben a munkák a kortárs gondolkodás élő és spontán megnyilatkozásai.
Örülök, hogy a bolgár közönség megismerheti a magyar gobelin művészek alkotásait és egy olyan kollekciót láthat, amelyben fellehető a sajátos lelkület, az útkeresés és az eredmény.
Vaszilcsina Violeta
művészettörténész
