Negyedszázad

Negyedszázad – A Magyar Kárpitművészek Egyesületének huszonöt éve
2021. október 15. – november 21.
Pesti Vigadó, VI. szint

Arra gyakrabban adódnak példák, hogy az alkotóművészek hosszabb-rövidebb ideig közösségre lépnek, mintegy jelezve: céljaik valamelyest vagy jobbára azonosak, hasonlóak. Miként arra is, hogy az alkotóművészek alkalmi szövetsége egy-egy mű létrehozására irányul. Hogy ez időben tartósan fennálljon, hogy a közös munka szándéka mindegyre megújuljon – az mindenképpen rendhagyó. Kiváltképpen tiszteletre méltó egy olyan vállalkozás, amelynek időformátuma negyedszádos, miként a Magyar Kárpitművészek Egyesületének fennállása. E jeles évfordulón a műtárgyra szövetkezés, az egymásba fogódzás és egymásra hagyatkozás közös eredményeit mutatja be kiállításuk: tíz impozáns méretű, a szemnek és az értelemnek egyaránt élményt nyújtó falikárpitot.

Pilinszky János írja egyik rövidebb, afféle mini-esszéjében, hogy „Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – »megfeledkezik önmagáról«.”
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjai többszörös tekintetben is e szellem jegyében jártak el, amikor a jubileumi alkalmat nem arra használták fel, hogy az egyes alkotók műveit tárják a közönség elé, inkább azt, ami bennük közös. Az anyag, a hivatás iránti tisztelet, az általa képviselhető, mert belevetíthető érzelem és gondolat. Rendhagyó tárlat, amennyiben arra tekintünk, hogy egy művészeti szervezet nem az egyes tagok műveit mutatja be a jubileumi alkalom apropóján, hanem mintegy megerősítve összetartozásuk egységét azon műveket, amelyeket közösen hoztak létre. A 25 év alatt tíz, méretarányaikat tekintve is grandiózus képet mutató alkotást, amelyek többsége e tárlaton eredetiben, máskor meg, megfelelő kiállítóhely hiányában csak ritkán vagy egyáltalán nem látható.

A kiállított művek részben a magyar történelem ünnepi, jubileumi alkalmaira készültek, másrészt – egy szélesebb kitekintés keretében – a tágabb hazát, Európát állítják a szemlélődés fókuszába. Utóbbiak körében jelenik meg az European Universum, valamint a műholdas fotó alapján készült Európa fényei című munka. Egy harmadik alkotás, a Duna-limes elsősorban nem is annyira természeti képződményként, folyóként mutatja a címben jelzett tárgyát, mint inkább egybefogó kiterjedésként: olyan tárgyiasult jelként, amely országokat és népeket köt össze. E munka mintegy annak kinyilatkoztatása, hogy Európa nem csupán területi és történeti egység, de még inkább vallási és kulturális, gondolkodásbéli egybetartozás szimbóluma. A szorosabban hazai kötődést, elköteleződést hordozó művek tematikája kétféle, viszonylag jól elkülönülő érzelmi odafordulást mutat. Egyikükben inkább a történeti tekintet, míg a másikban a személyesebb, lírai hangvétel dominál.
A két nagy történeti ívet bejáró, történelmi tablóként dokumentálható alkotás egyike Szent István, a másik Szent László uralkodói tevékenységének fontosabb mozzanatait tárja elénk, míg a triptichont alkotó kárpit-együttes Corvin Mátyás materiális és szellemi nagysága előtt tiszteleg.
Egészen más karakterű, szinte intim, szuggesztív közösségi vallomásként hat a Hommage à Radnóti, valamint Az egész töredéke és a töredékek egésze című alkotás. Költősorok gyűrűjében idéződik elénk, közelít felénk Radnóti Miklós alakja, arca, tekintete, illetve Petőfi hitvese társaságában.

A Kárpit határok nélkül című falikárpit köztes helyzetű az européer és a magyar identitást őrző, arról megemlékező művek sorában. A magyar államiság, az 1100 éves Kárpát-medencei jelenlét, a területi integritás emlékműve, terhelve a történelmi sorsfordulók, közülük is a 20. század legjelentősebb nemzeti kataklizmájával, a trianoni döntés emlékezetével. Ami fizikailag polarizált, azt a kárpit mégis egységben, egyetlen felületen mutatja.
A közösen létrehozott kárpitok mellett, ha szerényebb formában, éppen csak néhány kisebb alkotás erejéig, az egyesületi tagok munkái is megjelennek, szintén a közösség jegyében, egyetlen falfelületen, tömbösítve: az Aranyfalon.
E kiállítás és a Magyar Kárpitművészek Egyesületének negyedszázados alkotótevékenysége nem egyebet jelez, minthogy a kárpitművészet Magyarországon élő örökség, alkotói praxis. Együtt és egyedül egyaránt. Az együttműködés ritkán tapasztalható példája, hogy e tíz kárpit létrejöhetett. Az alkotók egymás váltásában dolgoztak a számukra kijelölt-választott felületen. A tíz alkotás mint részek együttese jelenik meg: részek az egészben – az alázat jegyében. A személyes, az individuális korlátozása, leépítése révén. A tisztelet megnyilatkozásai: egymás iránt, de az anyag, a műalkotás, a műbe foglalt iránt is. Így egyikük szava, tette sem erősebb a másiknál. Éppen hogy egymást erősítik. E művek így olyasfajta többletet hordoznak, amely teljességében vagy akár az alkotások tematikájában: megragadhatatlan.
Úgy tűnhet, hogy e közös alkotások létrehozása az egyes alkotók számára számos kötöttséget, korlátozást vagy elvárást is hordozhatott. Tényszerűen így is lehetett, mivelhogy az alkotómunkát megosztva, csak és kizárólag a kijelölt „parcellát” lehetett a fonalakkal benépesíteni egy-egy művésznek. De e közös, noha egymást követő tevékenység felszabadító jellegéről sem indokolt elfeledkezni: hogy az együttes alkotás az alkotókat miképpen nyitotta meg önmaguk és mások, a többi alkotó irányába, vagy éppen azon témák iránt, amelyek az egymást keresztező szálakba szövődtek.
Utóbb, a művek megszületését követően, ki-ki elfogódottan tekinthet azon felületekre, amelyek keze alatt formálódtak. Ugyanakkor tekinthet a nagy egészre is, amelynek részesévé vált.

Balázs Sándor

Megnyitó beszéd

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Negyedszázad távlatából szemlélve a Magyar Kárpitművészek Egyesületének történetét és alkotótevékenységét, szilárd bizonyítékát látjuk a közösséggé formálódott művészeti szervezet szellemi megtartóerejének és szakmai sikerességének. Huszonöt év óta a kézműves textilművészet egyik korántsem trendkövető műfajának és nagyobb mértékben tradicionális technikájának művelésével a hazai kárpitművészek megtalálták annak módját, hogy a művészeti hagyományt miként alkalmazzák aktuális körülmények között. A különböző művészeti nyelvet beszélő alkotók az évek során csoporttá formálódva, közös művészeti projektek létrehozásával számos alakalommal jelentek meg a nyilvánosság előtt, ami egyedülálló jelenség az alapvetően individuális törekvéseket dédelgető kortárs alkotóművészetben. A Magyar Kárpitművészek Egyesületének több mint hetven tagja a sok évszázados múltra visszatekintő gobelinszövési technika elkötelezett folytatója, ami egyéni és csoportos megnyilvánulásuk minőségének védjegyévé vált. Az egyesület fennállásának 25 éves jubileumi kiállítása számvetés a csoport tagjait egymáshoz kapcsoló művészeti viszony kinyilvánításáról és a meghatározott cél elérésére irányuló együttműködésről a közös műalkotások tükrében.
A szervezet negyedszázados működése alatt 10 nagyméretű falikárpiton 100 négyzetmétert meghaladó felület tanúskodik a csoportos munka közös végeredményéről. Ebből az alkalomból a Magyar Kárpitművészek Egyesülete olyan kiállítással jelenik meg a nagyközönség előtt, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mi az, ami összeköt, semmint szétválaszt különböző alkotóművészeket. A szubjektív jelenlét szintjén az egyén és közösség harmonikus kapcsolata mutatkozik meg, míg az észlelhető jelenségek felszínén a művészet és kultúra kölcsönös hatása nyilatkozik meg.
A 10 elkészített és kiállított munka ugyanakkor 10 akció láncolatának konklúziója. Egy műalkotás létrehozása során a gondolat érzékelhető formában jelenik meg konkrét időpontban, de egy művészi akció alkalmával az ügy nyilvánul meg az idő folyamatában. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete az elmúlt negyedszázad alatt 10 akció során a hagyományban gyökerező kultúra ügyét vállalta föl közös munkák tematikájának a kidolgozásában. A témaválasztás minden esetben üzenetet hordoz, és az ábrázolás konkrét valósága jól körülhatárolható narratívát tolmácsol. A műalkotás létrehozásának közös akcióján túl a tárgyalkotás végeredménye funkciójában nyilvánul meg, amely nem más, mint az üzenet közvetítése. A funkciót szolgáló kézműves tárgyalkotás és rendeltetésre irányuló környezetkultúra eszmeiségének félreérthetetlen árulkodó jeleit hordozó falikárpitok közvetlenül mélyesztik gyökereiket a történti iparművészet tradíciójába.
A 20. és 21. századot jellemző modern textilipari tömegtermelés emberi beavatkozást kiküszöbölő gépesítése és az ökonomikus épített környezet számára haszontalanná váló faliszőnyeg és falikárpit funkcióvesztése közvetlenül vezetett a kárpitművészet műfajának kortárs átértékelődéséhez. A történeti iparművészetből megőrizte a technikát, ugyanakkor alapvető célját elvesztette. Kedvező hír azonban, hogy az elmúlt évtizedek alatt a művészet általános érvényű kategóriái történelmi léptékű átalakuláson mentek keresztül, ezért a szakmai tradíció továbbélését biztosította az esztétikai és eszmei reprezentáció. A művészi szándék elsődleges kinyilvánítása az alkotó egyéni részvételének a magába foglalásával bővült. A kiállításon látható textilművészeti alkotások a gobelinkészítés és kárpitszövés egy speciális technikájával készültek, amelynek eredete a 13. századig nyúlik vissza. Mindazonáltal az együtt dolgozás és összeillesztés struktúraszervező elve jelen korunk meghatározó élményszerzésének és művészeti tapasztalatának a kortárs paradoxonát kísérlik meg feloldani egyidejűleg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A praktikusan csak Negyedszázad megnevezést viselő tárlaton, még praktikusabban csak 10 munka vonja szellemi hatóterébe a kiállításlátogatókat. Külön-külön is olyan gazdag művészettörténeti és kultúrtörténeti háttérrel rendelkeznek, olyan szerteágazó ikonográfiai és tartalmi elemet vonultatnak fel, olyan sokrétű stiláris és kompozíciós megoldásról adnak tanúbizonyságot, hogy idő hiányában nem vállalkozom a kiállítási tárgyak egyenkénti ismertetésére. Bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, és megannyi egyéni látásmód gondoskodik arról, hogy kognitív képességeink határait kiszélesítsük, de a jelenvalóság érzelmi telítettségének és a színről-színre látás élményének megismételhetetlensége az az utazás, amelyre itt és most ezek a falikárpitok invitálnak bennünket. Ezért kérem, engedjék meg, hogy útravalóul a 10 munka közös tulajdonságának esszenciáját kíséreljem meg átadni Önöknek!
Az ábrázolás és tartalom megnyilatkozásának motívuma a térkép és az idővonal logikai rendszere köré szövődik. A helyszínrajz objektív állapotot tükröz, míg a kronológiába rendezett esemény szubjektív kapcsolódási pontokkal illeszkedik a valóság architektúrájához. A térnek és időnek ez a szerves összetartozása jelenti azt a megmásíthatatlan keretrendszert, amelyben a történelemnek nevezett egyéni tapasztalatok és környezeti kapcsolatrendszerek hálózata immár mozdulatlanságra van ítélve. A történelem tehát a mozgatórugója a 10 textilművészeti projektet életre hívó akció oksági tényezőinek, amely a választott tematikákban tárgyszerűen tetten érhető.
A Kárpát-medence, a Duna vonala és az Eurázsiai kontinens síkba vetített képein a hely határozza meg a személyes identitás lokális nagyságrendjét, miközben az államot kormányzó szent uralkodók és a nyelvi örökséget felvirágoztató költők jubileumi megidézése a nemzet spirituális és kulturális erőterei felé nyitnak dimenziókat. A kárpitművészet vizuális eszközkészletét felvonultató monumentális képi ábrázolás speciális tulajdonságát a kollektív értékteremtő emberi tevékenység sokszínűségének a közös nevezőre bővítésében érjük tetten. Amennyiben nem az egyéni önkifejezés eszköze a műalkotás, akkor az egészet kitevő részek egyetlen lehetősége az integráció megteremtésére a perspektívaváltás. Egy-egy közös munkán dolgozó kárpitművész száma csak tucatok nagyságrendjében mérhető, mégis a végeredmény tekintetében oszthatatlan az egység. A perspektívaváltás két abszolút kiterjedés irányában valósulhat meg, a makro és mikro lépték arányában. A makroszkopikus léptékváltás leghétköznapibb tapasztalata a térképrajzokon figyelhető meg, míg a kiterjedés redukciójával leggyakrabban az alaprajzokon találkozhatunk. Mindkét volumen interpretálható konkrét és elvonatkoztatott síkon. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete által választott tematikákban a térkép a konkrét makroszkopikus síkbeli ábrázolás, az alaprajz pedig az az absztrakt dimenzió, amelyben a rögzített kultúra, vagyis a nyelv méretarányosan a legkisebb egységként jelenik meg. Kevés ilyen tudatos összhangzatra lelünk a tervezett emberi környezetben, ahol rész és egész, mikro és makro, egyén és közösség, téma és tartalom pendülnek egy akkordon.
A 10 nagyméretű textilkompozíció témaválasztásának és ábrázolási módjának kvintesszenciája az értelem szintjén kivonatolható, ám érzelmi hatásfokát a textilművészet az anyag minőségének pszichológiai befogadásával hatványozza. Ennek feltárásához alá kell merülnünk a jelentés mélyebb rétegeibe. A textil szó eredete a latin ’textus’ szó gazdag többletjelentéséhez nyúlik vissza, ahol a szövet és szöveg fogalmi kettőssége elválaszthatatlan egymástól. A különböző művészeti ágakban meghonosodott szakkifejezések szabad átjárást engednek az értelmezési síkok között, ami a szövés folyamatában a kézzelfogható jelenségtől a metaforikus tartalomig szélesíti az asszociációs mezőt. A fizikai tényezők hatásfoka és a lineáris változások összefüggő sora teremti meg a kárpitművészeti alkotást. Más megfogalmazással élve, a kontextus és a textus összekapcsolódásának végeredménye a textilművészeti produktum. A környezeti hatásokkal dacoló takarófelszín és burkolófelület tudat alatt árasztja a melegség ösztönszerű benyomását, amely esztétikai élményt meghaladó viszonyt létesít az alkotó, a befogadó és az elemi szál között.
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének 10 monumentális közös munkáját a szakma mesterségbeli tudásának bázisát jelentő tervezés magas foka tette kivitelezhetővé. A tervezőművészet meghatározás ugyanakkor csak az eljárás módját jelölheti, de a kézműipari előállítás végeredményét az emberközpontú megközelítés függvényében célravezető értékelni. A kortárs kárpitművészek által művelt alkotófolyamat egyszerre morális megnyilvánulás, másfelől lelki koncentrációs gyakorlat. A közös munkák megszövésének idejét években mérjük, amelyhez személyes áldozatra és egyéni alázatra van szükség. Ezért a monoton és ismétlődő munkafolyamat meditatív hatása az alkotó számára művészetének értelmére irányul, míg a műalkotás hiteles utóhatása a néző felé továbbít létezésének értelmére rámutató üzenet.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete 25 év alatt kivívta magának a szakma és művészeti közeg nemzetközi elismertségét, amely a világon egyedülálló módon számosságában és produktivitásában élen jár a kézi szövésű faliszőnyeg előállításában szakavatott művészeti szervezetek között. A kiállításon látható kárpitok a technika tradíciójának és a műfaj innovációjának unikális jelenségei a vizuális művészetben, amelyeket első ízben tekinthet meg a nagyközönség egymás társaságában. A szerteágazó tulajdonosi kör és a grandiózus méretek csak kivételes alkalmakkor teszik lehetővé, hogy megvalósuljon ilyen kezdeményezés. A Pesti Vigadó kiállítócsarnokai és a negyedszázados jubileumi alkalom megteremtették a feltételeit, hogy ritka művészeti élményben legyen része a látogatóknak. További eredményes munkát kívánok az alkotóművészeknek és tartalmas kulturális élményt a közönségnek!
Köszönöm, hogy figyeltek rám!

Keppel Márton művészettörténész