Negyedszázad – A Magyar Kárpitművészek Egyesületének huszonöt éve
2021. október 15. – november 21.
Pesti Vigadó, VI. szint
Please wait while flipbook is loading. For more related info, FAQs and issues please refer to DearFlip WordPress Flipbook Plugin Help documentation.
Pilinszky János írja egyik rövidebb, afféle mini-esszéjében, hogy „Az alázat az igazi tudás és az igazi megismerés kapuja. Minden nagy tett, minden valódi erkölcsi és szellemi erőfeszítés előfeltétele. Már a dolgok természetéből fakad, hogy aki feladatában elmélyül – »megfeledkezik önmagáról«.”
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének tagjai többszörös tekintetben is e szellem jegyében jártak el, amikor a jubileumi alkalmat nem arra használták fel, hogy az egyes alkotók műveit tárják a közönség elé, inkább azt, ami bennük közös. Az anyag, a hivatás iránti tisztelet, az általa képviselhető, mert belevetíthető érzelem és gondolat. Rendhagyó tárlat, amennyiben arra tekintünk, hogy egy művészeti szervezet nem az egyes tagok műveit mutatja be a jubileumi alkalom apropóján, hanem mintegy megerősítve összetartozásuk egységét azon műveket, amelyeket közösen hoztak létre. A 25 év alatt tíz, méretarányaikat tekintve is grandiózus képet mutató alkotást, amelyek többsége e tárlaton eredetiben, máskor meg, megfelelő kiállítóhely hiányában csak ritkán vagy egyáltalán nem látható.
A két nagy történeti ívet bejáró, történelmi tablóként dokumentálható alkotás egyike Szent István, a másik Szent László uralkodói tevékenységének fontosabb mozzanatait tárja elénk, míg a triptichont alkotó kárpit-együttes Corvin Mátyás materiális és szellemi nagysága előtt tiszteleg.
Egészen más karakterű, szinte intim, szuggesztív közösségi vallomásként hat a Hommage à Radnóti, valamint Az egész töredéke és a töredékek egésze című alkotás. Költősorok gyűrűjében idéződik elénk, közelít felénk Radnóti Miklós alakja, arca, tekintete, illetve Petőfi hitvese társaságában. A Kárpit határok nélkül című falikárpit köztes helyzetű az européer és a magyar identitást őrző, arról megemlékező művek sorában. A magyar államiság, az 1100 éves Kárpát-medencei jelenlét, a területi integritás emlékműve, terhelve a történelmi sorsfordulók, közülük is a 20. század legjelentősebb nemzeti kataklizmájával, a trianoni döntés emlékezetével. Ami fizikailag polarizált, azt a kárpit mégis egységben, egyetlen felületen mutatja.
A közösen létrehozott kárpitok mellett, ha szerényebb formában, éppen csak néhány kisebb alkotás erejéig, az egyesületi tagok munkái is megjelennek, szintén a közösség jegyében, egyetlen falfelületen, tömbösítve: az Aranyfalon.
E kiállítás és a Magyar Kárpitművészek Egyesületének negyedszázados alkotótevékenysége nem egyebet jelez, minthogy a kárpitművészet Magyarországon élő örökség, alkotói praxis. Együtt és egyedül egyaránt. Az együttműködés ritkán tapasztalható példája, hogy e tíz kárpit létrejöhetett. Az alkotók egymás váltásában dolgoztak a számukra kijelölt-választott felületen. A tíz alkotás mint részek együttese jelenik meg: részek az egészben – az alázat jegyében. A személyes, az individuális korlátozása, leépítése révén. A tisztelet megnyilatkozásai: egymás iránt, de az anyag, a műalkotás, a műbe foglalt iránt is. Így egyikük szava, tette sem erősebb a másiknál. Éppen hogy egymást erősítik. E művek így olyasfajta többletet hordoznak, amely teljességében vagy akár az alkotások tematikájában: megragadhatatlan.
Úgy tűnhet, hogy e közös alkotások létrehozása az egyes alkotók számára számos kötöttséget, korlátozást vagy elvárást is hordozhatott. Tényszerűen így is lehetett, mivelhogy az alkotómunkát megosztva, csak és kizárólag a kijelölt „parcellát” lehetett a fonalakkal benépesíteni egy-egy művésznek. De e közös, noha egymást követő tevékenység felszabadító jellegéről sem indokolt elfeledkezni: hogy az együttes alkotás az alkotókat miképpen nyitotta meg önmaguk és mások, a többi alkotó irányába, vagy éppen azon témák iránt, amelyek az egymást keresztező szálakba szövődtek.
Utóbb, a művek megszületését követően, ki-ki elfogódottan tekinthet azon felületekre, amelyek keze alatt formálódtak. Ugyanakkor tekinthet a nagy egészre is, amelynek részesévé vált.
Balázs Sándor
Megnyitó beszéd
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Negyedszázad távlatából szemlélve a Magyar Kárpitművészek Egyesületének történetét és alkotótevékenységét, szilárd bizonyítékát látjuk a közösséggé formálódott művészeti szervezet szellemi megtartóerejének és szakmai sikerességének. Huszonöt év óta a kézműves textilművészet egyik korántsem trendkövető műfajának és nagyobb mértékben tradicionális technikájának művelésével a hazai kárpitművészek megtalálták annak módját, hogy a művészeti hagyományt miként alkalmazzák aktuális körülmények között. A különböző művészeti nyelvet beszélő alkotók az évek során csoporttá formálódva, közös művészeti projektek létrehozásával számos alakalommal jelentek meg a nyilvánosság előtt, ami egyedülálló jelenség az alapvetően individuális törekvéseket dédelgető kortárs alkotóművészetben. A Magyar Kárpitművészek Egyesületének több mint hetven tagja a sok évszázados múltra visszatekintő gobelinszövési technika elkötelezett folytatója, ami egyéni és csoportos megnyilvánulásuk minőségének védjegyévé vált. Az egyesület fennállásának 25 éves jubileumi kiállítása számvetés a csoport tagjait egymáshoz kapcsoló művészeti viszony kinyilvánításáról és a meghatározott cél elérésére irányuló együttműködésről a közös műalkotások tükrében.
A szervezet negyedszázados működése alatt 10 nagyméretű falikárpiton 100 négyzetmétert meghaladó felület tanúskodik a csoportos munka közös végeredményéről. Ebből az alkalomból a Magyar Kárpitművészek Egyesülete olyan kiállítással jelenik meg a nagyközönség előtt, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy mi az, ami összeköt, semmint szétválaszt különböző alkotóművészeket. A szubjektív jelenlét szintjén az egyén és közösség harmonikus kapcsolata mutatkozik meg, míg az észlelhető jelenségek felszínén a művészet és kultúra kölcsönös hatása nyilatkozik meg.
A 10 elkészített és kiállított munka ugyanakkor 10 akció láncolatának konklúziója. Egy műalkotás létrehozása során a gondolat érzékelhető formában jelenik meg konkrét időpontban, de egy művészi akció alkalmával az ügy nyilvánul meg az idő folyamatában. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete az elmúlt negyedszázad alatt 10 akció során a hagyományban gyökerező kultúra ügyét vállalta föl közös munkák tematikájának a kidolgozásában. A témaválasztás minden esetben üzenetet hordoz, és az ábrázolás konkrét valósága jól körülhatárolható narratívát tolmácsol. A műalkotás létrehozásának közös akcióján túl a tárgyalkotás végeredménye funkciójában nyilvánul meg, amely nem más, mint az üzenet közvetítése. A funkciót szolgáló kézműves tárgyalkotás és rendeltetésre irányuló környezetkultúra eszmeiségének félreérthetetlen árulkodó jeleit hordozó falikárpitok közvetlenül mélyesztik gyökereiket a történti iparművészet tradíciójába.
A 20. és 21. századot jellemző modern textilipari tömegtermelés emberi beavatkozást kiküszöbölő gépesítése és az ökonomikus épített környezet számára haszontalanná váló faliszőnyeg és falikárpit funkcióvesztése közvetlenül vezetett a kárpitművészet műfajának kortárs átértékelődéséhez. A történeti iparművészetből megőrizte a technikát, ugyanakkor alapvető célját elvesztette. Kedvező hír azonban, hogy az elmúlt évtizedek alatt a művészet általános érvényű kategóriái történelmi léptékű átalakuláson mentek keresztül, ezért a szakmai tradíció továbbélését biztosította az esztétikai és eszmei reprezentáció. A művészi szándék elsődleges kinyilvánítása az alkotó egyéni részvételének a magába foglalásával bővült. A kiállításon látható textilművészeti alkotások a gobelinkészítés és kárpitszövés egy speciális technikájával készültek, amelynek eredete a 13. századig nyúlik vissza. Mindazonáltal az együtt dolgozás és összeillesztés struktúraszervező elve jelen korunk meghatározó élményszerzésének és művészeti tapasztalatának a kortárs paradoxonát kísérlik meg feloldani egyidejűleg.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A praktikusan csak Negyedszázad megnevezést viselő tárlaton, még praktikusabban csak 10 munka vonja szellemi hatóterébe a kiállításlátogatókat. Külön-külön is olyan gazdag művészettörténeti és kultúrtörténeti háttérrel rendelkeznek, olyan szerteágazó ikonográfiai és tartalmi elemet vonultatnak fel, olyan sokrétű stiláris és kompozíciós megoldásról adnak tanúbizonyságot, hogy idő hiányában nem vállalkozom a kiállítási tárgyak egyenkénti ismertetésére. Bőséges szakirodalom áll rendelkezésre, és megannyi egyéni látásmód gondoskodik arról, hogy kognitív képességeink határait kiszélesítsük, de a jelenvalóság érzelmi telítettségének és a színről-színre látás élményének megismételhetetlensége az az utazás, amelyre itt és most ezek a falikárpitok invitálnak bennünket. Ezért kérem, engedjék meg, hogy útravalóul a 10 munka közös tulajdonságának esszenciáját kíséreljem meg átadni Önöknek!
Az ábrázolás és tartalom megnyilatkozásának motívuma a térkép és az idővonal logikai rendszere köré szövődik. A helyszínrajz objektív állapotot tükröz, míg a kronológiába rendezett esemény szubjektív kapcsolódási pontokkal illeszkedik a valóság architektúrájához. A térnek és időnek ez a szerves összetartozása jelenti azt a megmásíthatatlan keretrendszert, amelyben a történelemnek nevezett egyéni tapasztalatok és környezeti kapcsolatrendszerek hálózata immár mozdulatlanságra van ítélve. A történelem tehát a mozgatórugója a 10 textilművészeti projektet életre hívó akció oksági tényezőinek, amely a választott tematikákban tárgyszerűen tetten érhető.
A Kárpát-medence, a Duna vonala és az Eurázsiai kontinens síkba vetített képein a hely határozza meg a személyes identitás lokális nagyságrendjét, miközben az államot kormányzó szent uralkodók és a nyelvi örökséget felvirágoztató költők jubileumi megidézése a nemzet spirituális és kulturális erőterei felé nyitnak dimenziókat. A kárpitművészet vizuális eszközkészletét felvonultató monumentális képi ábrázolás speciális tulajdonságát a kollektív értékteremtő emberi tevékenység sokszínűségének a közös nevezőre bővítésében érjük tetten. Amennyiben nem az egyéni önkifejezés eszköze a műalkotás, akkor az egészet kitevő részek egyetlen lehetősége az integráció megteremtésére a perspektívaváltás. Egy-egy közös munkán dolgozó kárpitművész száma csak tucatok nagyságrendjében mérhető, mégis a végeredmény tekintetében oszthatatlan az egység. A perspektívaváltás két abszolút kiterjedés irányában valósulhat meg, a makro és mikro lépték arányában. A makroszkopikus léptékváltás leghétköznapibb tapasztalata a térképrajzokon figyelhető meg, míg a kiterjedés redukciójával leggyakrabban az alaprajzokon találkozhatunk. Mindkét volumen interpretálható konkrét és elvonatkoztatott síkon. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete által választott tematikákban a térkép a konkrét makroszkopikus síkbeli ábrázolás, az alaprajz pedig az az absztrakt dimenzió, amelyben a rögzített kultúra, vagyis a nyelv méretarányosan a legkisebb egységként jelenik meg. Kevés ilyen tudatos összhangzatra lelünk a tervezett emberi környezetben, ahol rész és egész, mikro és makro, egyén és közösség, téma és tartalom pendülnek egy akkordon.
A 10 nagyméretű textilkompozíció témaválasztásának és ábrázolási módjának kvintesszenciája az értelem szintjén kivonatolható, ám érzelmi hatásfokát a textilművészet az anyag minőségének pszichológiai befogadásával hatványozza. Ennek feltárásához alá kell merülnünk a jelentés mélyebb rétegeibe. A textil szó eredete a latin ’textus’ szó gazdag többletjelentéséhez nyúlik vissza, ahol a szövet és szöveg fogalmi kettőssége elválaszthatatlan egymástól. A különböző művészeti ágakban meghonosodott szakkifejezések szabad átjárást engednek az értelmezési síkok között, ami a szövés folyamatában a kézzelfogható jelenségtől a metaforikus tartalomig szélesíti az asszociációs mezőt. A fizikai tényezők hatásfoka és a lineáris változások összefüggő sora teremti meg a kárpitművészeti alkotást. Más megfogalmazással élve, a kontextus és a textus összekapcsolódásának végeredménye a textilművészeti produktum. A környezeti hatásokkal dacoló takarófelszín és burkolófelület tudat alatt árasztja a melegség ösztönszerű benyomását, amely esztétikai élményt meghaladó viszonyt létesít az alkotó, a befogadó és az elemi szál között.
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének 10 monumentális közös munkáját a szakma mesterségbeli tudásának bázisát jelentő tervezés magas foka tette kivitelezhetővé. A tervezőművészet meghatározás ugyanakkor csak az eljárás módját jelölheti, de a kézműipari előállítás végeredményét az emberközpontú megközelítés függvényében célravezető értékelni. A kortárs kárpitművészek által művelt alkotófolyamat egyszerre morális megnyilvánulás, másfelől lelki koncentrációs gyakorlat. A közös munkák megszövésének idejét években mérjük, amelyhez személyes áldozatra és egyéni alázatra van szükség. Ezért a monoton és ismétlődő munkafolyamat meditatív hatása az alkotó számára művészetének értelmére irányul, míg a műalkotás hiteles utóhatása a néző felé továbbít létezésének értelmére rámutató üzenet.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete 25 év alatt kivívta magának a szakma és művészeti közeg nemzetközi elismertségét, amely a világon egyedülálló módon számosságában és produktivitásában élen jár a kézi szövésű faliszőnyeg előállításában szakavatott művészeti szervezetek között. A kiállításon látható kárpitok a technika tradíciójának és a műfaj innovációjának unikális jelenségei a vizuális művészetben, amelyeket első ízben tekinthet meg a nagyközönség egymás társaságában. A szerteágazó tulajdonosi kör és a grandiózus méretek csak kivételes alkalmakkor teszik lehetővé, hogy megvalósuljon ilyen kezdeményezés. A Pesti Vigadó kiállítócsarnokai és a negyedszázados jubileumi alkalom megteremtették a feltételeit, hogy ritka művészeti élményben legyen része a látogatóknak. További eredményes munkát kívánok az alkotóművészeknek és tartalmas kulturális élményt a közönségnek!
Köszönöm, hogy figyeltek rám!
Keppel Márton művészettörténész