HÚSZ ÉVES A MAGYAR KÁRPITMŰVÉSZEK EGYESÜLETE
Budapest, 2016.11.14-2017.01.06.
Húsz esztendővel ezelőtt, 1996-ban – akkoriban, amikor számos más, szakmai-művészeti társaság is újjászerveződött Magyarországon és megkezdte működését – megalakult a magyar textilművészek klasszikus tradíciókat éltető modern alkotóműhelye, a Magyar Kárpitművészek Egyesülete. Míg a különböző művészeti alkotóterületek társulásai tulajdonképpen az 1945 előtti formációk újraélesztésével foglalatoskodtak a rendszerváltás utáni években – mint az akvarellfestők vagy a rézkarcolók –, addig a kárpitművészek nem támaszkodhattak ilyen jellegű hagyományokra vagy előzményekre: a magyar iparművészet textilművészeti ágazatának története miként a régmúltban, a XX. században is meglehetősen viszontagságos és töredezett volt. Csupán Gödöllő rövid életű szecessziós műhelyére, a meg-megszakadó majd újrainduló főiskolai oktatásra, egy-egy jelentős munka megszületésére és Ferenczy Noémi fellépésére és iskolateremtő munkásságára hivatkozhatunk a közvetlen előzményekre visszatekintve, de hosszabb ideig működő, a szakmát átfogó szerveződés a XX. század utolsó évtizedéig ezen az alkotóterületen nem jött létre. A kárpitművészek egyesülete megszületésének a történelmi-társadalmi körülmények megváltozása mellett természetesen voltak művészeti indítékai is: a magyar textilművészet megújulásának, a hetvenes években megnyílt „eleven textil”-periódusának lassú lezárulásával párhuzamosan, a nyolcvanas-kilencvenes évtizedben egyre erőteljesebbé váltak a tradicionális kárpitművészethez kötődő, de korszerű szemlélettel vezérelt művészeti jelenségek és kezdeményezések, amelyek az ágazat alkotóinak sorozatban megszülető, remekbe szabott munkái révén voltak regisztrálhatók. Mindezeket felismerve 1996-ban létrejött a művészeti ágazat kárpitművész-alkotóit összefogó, tevékenységüket integráló Magyar Kárpitművészek Egyesülete, amelynek céljairól, programjáról a megalapításban oroszlánrészt vállaló, majd elnökként tevékenykedő Dobrányi Ildikó a következőket fogalmazta meg: „Célja a szövött kárpit műfaj művelésének, megőrzésének, bemutatásának támogatása. Tagja szinte valamennyi hivatásos magyar művész – az ezredforduló éveiben 74 fő –, aki hazánk területén és határainkon túl a szövött kárpit nyelvén fejezi ki magát.” És Dobrányi Ildikó néhány évvel a megalakulást követően azt is megállapította, hogy az egyesület működése révén „Kapuk nyíltak egy olyan generáció előtt, mely még a klasszikus értelemben vett akadémikus képzéshez hasonló alapokat kapott a budapesti Képzőművészeti, illetve az Iparművészeti Főiskolán, ugyanakkor rendkívüli érdeklődést mutatott a kor újabb médiumai – a számítógép, a fény- és hangeffektusok, a fotó, a videó –, és azoknak művészetükben való alkalmazása iránt. Ugyanakkor egyre inkább gyorsuló világunkban e generáció nagyon is ragaszkodik, mintegy annak ellentételezéseként, egy olyan műfajhoz, mely művelőjére szinte rákényszeríti az elmélyült alkotás módszerét. … A művész számára – aki maga tervezi és szövi műveit – felkínálja a lehetőségét annak, hogy a műtárgyat a végkifejletig tudatosan alakítva a mű létrehozásának egész folyamatában személyesen vegyen részt.” És idézhetjük azt a Hegyi Ibolya által megfogalmazott tételt is, mely szerint a kárpitművészet reneszánszának fontos eredője „a szövés ősi szerkezetének örök aktualitása, mely ugyanakkor analóg a legfrissebb képalkotási módszerekkel.”
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének létrejöttével és egyre aktívabb tevékenységével párhuzamosan megélénkültek a történések: a szervezetbe tömörült művészek egyre több hazai és külföldi tárlaton, nemzetközi kiállításon, biennálén mutatkoztak be, egymást követték a csoportos, sokszor tematikus kiállítások – amelyek sorát az oly emlékezetes, a budavári Sándor-palotában rendezett Himnusz-tárlat nyitotta meg –, és aztán megalkották a „közös gobelin”-eket, amelyek sorában az első a Kárpit határok nélkül című, egy középkori Magyarország-térképet megjelenítő, negyvenhat művész önállóan megszövött, mozaikszerűen kivitelezett darabjának összeillesztésével készült monumentális munka volt, és amelyet az elmúlt két évtizedben még számos hasonló, illetve közös műhelymunka révén megvalósított kompozíció követett. És mindezek mellett nem feledkezhetünk meg az ezredforduló után Budapesten megrendezett nagyszabású nemzetközi kárpit-kiállításokról sem, amelyek révén a magyar kárpitművészek alkotásai a világ jelenkori művészeti folyamatait reprezentáló nemzetközi műegyüttesbe ágyazódva jelenhettek, jelenhetnek meg.
Ezen a pesterzsébeti, a szervezet megalakulásának, illetve a fennállásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett tárlaton a jelenleg is mintegy hetven tagú tagság fele: harmincöt alkotó van jelen önálló műveivel, és a kollekció hangsúlyos alkotásaiként kerül bemutatásra az immár az egyesület védjegyévé vált közösen tervezett és kivitelezett művek közül kettő: az egy-egy művészcsapat munkájaként megszületett, és az eltérő téma ellenére érdekes módon a kép és a szöveges motívumok kompozícióba-illesztése révén összekapcsolódó Európa fényei és a Radnóti-emlékkárpit című alkotás. Meg kell emlékeznünk arról is, hogy e kiállítási együttesben szerepel két olyan kárpitművész alkotása is – Solti Gizelláé és Polgár Rózsáé –, akiknek az életpályája, munkássága a közelmúlt éveiben már lezárult, és akiknek életműve nemcsak az egyesület húsz esztendős történetét fémjelzi, hanem egyúttal a magyar textilművészet XX-XXI. századi történetének kimagasló teljesítményeit is reprezentálja. A teljes műegyüttes – a megkötöttségekkel terhes anyag- és technikai feltételek, a szövési metódus alapvetően azonos volta, a formai kötöttségek ellenére – rendkívül változatos összképet teremt. Már a formátumok, a formai alakzatok is nagy változatosságúak: nagyméretű és kamara-jellegű kisebb alkotások váltakoznak egymással, s a hagyományos álló vagy fekvő téglalap, a négyzet forma mellett a kereszt és a háromszög alakzat, és a dobozba foglalt, objektumszerű megjelenítés is megfigyelhető. A kárpitszövés műhelytitkaiba és műhelyfolyamataiba a tervek, illetve vázlatok, azok a rajzi, grafikai, vagy grafikai jellegű kompozíciók adnak bepillantást, amelyek a legigényesebb kidolgozással, gyakran hallatlan részletgazdagsággal és műgonddal rögzültek, de ugyanakkor mégis a textil-falikép-tervezői szemlélettel áthatottak. A formai jellemzők mellett ismét megbizonyosodhatunk arról az immár művészettörténeti közhelyként hangoztatható alaptételről, hogy a kárpit-kép milyen távol áll a hagyományos, példának okáért a festészeti képalkotástól: hogy az egy-egy kiemelt motívumra koncentráló, átfogó komponálásmód mellett az egész kárpit-mezőt behálózó, a képelemek áradására, a részletgazdagság kibontására alapozott megjelenítés is hangsúlyosan jelen van, s így ez a két domináns előadásmód határozza meg a teljes kiállítási kollekció képi világát. És miként csaknem minden más művészeti területen, itt is békésen él egymás mellett a természetelvű és az elvont, a konkrét és az absztrakt kifejezés, illetve az e két tükröztetés által megragadott jelenségvilág, amelyekben elbeszélések szólalnak meg, szimbólumok és képi metaforák jelennek meg, jelek és jelképek összegződnek, fantázia-világok körvonalazódnak, gesztusok rögzülnek. És mindezek mellett, vagy inkább mindezekkel összefüggésben szót kellene még ejtenünk a művészeti ágazat, e műforma legfontosabb alkotóeleméről: a színről, a varázslatos színvilágról, amely a festett, színes szál megszövése, egymásba fonódása által alakul sík felületté, s bontakoztatja ki megfoghatatlan árnyalataiból és átmeneteiből szerveződő, puhaságokba ágyazódó, az anyagszerűség által hordozott, intenzív színvilágát, amely színvilág pontos leírásának feladata előtt a művészettörténész megadja magát: mert a finomságoknak, az érzékenységeknek, a rezdüléseknek, a gazdagságoknak ez a foka szavakkal már nem interpretálható. Vagyis az érzelmi töltésre és az emocionális meghatározottságokra, a lírai megszólalásokra kell figyelnünk az e művekkel való találkozásunk során.
Húsz esztendő rendkívül hosszú idő egy művésztársaság életében, a fennmaradás már önmagában is vívmányként, sikerként értékelhető, de sokkal fontosabb ennél, hogy a két évtized alatt egy klasszikus értékekkel éltetett ágazat, műforma, anyag- és technikaalkalmazás jelenkori létjogosultságát, művészeti jelentőségét igazolta működésével; önálló és közös alkotásaival, kiállításaival, szakmai képviseletével a Magyar Kárpitművészek Egyesülete. Az új, a XXI. évszázad eljövendő textilművészei számára tehát már lesznek biztos tájékozódási pontok, lesz miért és hova visszatekinteniük: a mély tradíciókra építkező műhely két évtizedes munkássága immár maga is tradíció.
Wehner Tibor
művészettörténész
HÚSZ ÉVES A MAGYAR KÁRPITMŰVÉSZEK EGYESÜLETE
Beszámoló a Magyar Kárpitművészek Egyesületének jubileumi kiállításáról
A Magyar Kárpitművészek Egyesületének reprezentatív, immáron 20 éves múltjára visszatekintő Az idő szövete című kiállítása a pesterzsébeti Gaál Imre Galériában került megrendezésre. Az egyesület szokásos adventi kiállítását habár hagyományosan december elején az Újbuda Galéria fogadja be, ám a kerek évforduló apropóján most a pesterzsébeti művészetszerető publikum is megismerhetett egy-egy alkotást, azoknak a művészeknek az oeuvre-jéből, akik az utóbbi majd egy emberöltő alatt meghatározó szerepet játszottak a hazai és határon túli magyar kárpit életében. Némileg szűkebb fókuszú folytatásának tekinthető ez a bemutatkozás a szintén retrospektív, 2015 febru-árjában Szombathelyen megrendezett A magyar gobelin 100 éve című kiállításnak is.
A tárlat egyszerre állított emléket az utóbbi húsz évben megszületett közös (Európa fényei és a Radnóti emlékkárpit) és egyéni szövött remekek történetének, illetve jól illeszkedett a közelgő advent hangulatához is. A csoportos tárlatot Wehner Tibor művészettörténész nyitotta meg, aki a Magyar Kárpitművészek Egyesület eredeti célkitűzéseit, szervezettörténetét egészen a gödöllői szecessziós műhelyig visszatekintő történeti kontextusban „ a magyar textilművészek klasszikus tradíciókat éltető modern alkotóműhelyeként” mutatta be.
A kiállítás központi, hosszanti elrendezésű termének főhelyén, az axisban, az Európa fényei kárpit kékes-ezüstös látomásos, ünnepi látványával szembesülhetett először a néző. A bejárathoz közeli falon a Radnóti emlékkárpit őszies színek palettáit felvonultató bal fölső sarkából a tizenhat éves Fanni gyermekien üde, csintalan bájú 19. századi fotográfiák aranykori derűjét árasztó „szőkesége fénylett” a kárpit tértagolásának erőteljes szerepébe kerülő szögesdrót-motívum mögül. E „vad csomók” a krisztusi töviskoszorút is felidézhetik a befogadóban. A gobelinen nemcsak a „förtelmes” halálra utaló apokaliptikus képiség van jelen, hanem az fájdalmas ellentétbe kerül – a költő érték- és időszembesítő verseihez kapcsolódva – a költeményekben szintén megörökített idilli ifjúkor képi reprezentációival.
A kiállítás egyéni művei viszonylag jól körüljárható témák köré rendeződtek. Az első csoportba azokat a műveket sorolhatjuk, melyek többé-kevésbé a szentség témáját járják körül. Szakrális energiákat a szó szoros értelmében közvetítő mű rögtön a bejárathoz közel kiállított Mária Rádió című munka volt, Kelecsényi Csilla alkotása, mely egy fakeretes rámában, egy régi rádió médiumán keresztül láttatja minden bizonnyal a Szűzanya csillagkoszorújának egy részletét. Sok konkrétan vagy átvitt értelemben keresztény témájú alkotás is bemutatásra került a kiállításon, mint például az egyszerű feszületet vagy útszéli pléhkrisztust absztrakt formák struktúráiba komponáló munkák (utóbbi Kecskés Ágnes: Húsvét), vagy Balogh Edit Jelen a magunk keresztjén című, ókori-ókeresztény hangulatú, gazdag színvilágú frontális önarcképet a keresztszárak metszéspontbába helyező munkája. Önarcképnek érezhetjük Zelenák Katalin fehér félköríves „ablak”-keretben és fekete háttérrel ötletesen installált Reneszánsz fragmentum című munkáját is, habár viszonylag nehezen eldönthető, hogy egy polgárasszony vagy egy egyházi személy tekint-e vissza ránk a „meggyötörtségében is gyönyörű” kárpit-töredékről. Polgár Rózsa Triptichonja egy szárnyas oltár struktúráját imitálja, a Menny, a Pokol s talán a Tisztítótűz elvont ábrázolásával. Máder Indira a Mindent Mozgatónak glóriája című alkotásán a kereszt formáját izgatott tobozódásban veszik körül feltehetőleg az angyalszárnyak. Baráth Hajnal Fényidő-tér című munkája szintén a mennyi szféra ragyogásáról ad hírt a szemlélőnek, talán éppen a Mennyei Jeruzsálem egyik épületének részletével. Hager Ritta Fény című meditatív alkotása a mindenkori szentség letisztult vizuális kifejezése. Számomra egy misztikus erdő szálfái között kibukkanó napot ábrázol. Az sem lényegtelen, hogy ez az alkotás a berlini brandenburgi kapu Csend Termében szokta a betérőket imára, elmélyülésre hívni, ám most az Egyesület tiszteletére hazatérhetett. Czakó Margit némileg Paul Klee világát idézte a Rét című körformát a kárpit közepére helyező kompozíciójával. E mű Hagerhez hasonlóan meditatív erőt, energiát képviselt a kiállításon visszafogott színhasználatával, a felületek finom átmeneteinek, mintáinak kidolgozásával. Ugyanebbe a kontemplatív sorozatba illeszthető Bényi Eszter alkotása, aki keleti írásjeleket használt fel, minden bizonnyal nem csak dekoratív céllal a falikárpitján, továbbá Csillagutak címmel Kókai Krisztina szintén a kör befoglaló formájába rendezett izgalmasan „összegyűrt” levélszerű, pillaszerű formákat. Végül, de nem utolsó sorban Málik Irén az iniciálék és díszes papi ornátusok vizuális hagyományait egyaránt idéző Alfa és Omega betűket ornamentális keretbe foglaló Életút című művét mutatta be.
A következő csoportba azokat a műveket lehetne sorolni, amelyek az egyéni jelképalkotás (magánmitológia) módszerével élnek. Mint például a meleg árnyalatokból kibomló ritmikus formákat (talán erdőben üldögélő koboldokat és gombák köré telepedő tündéreket) felvonultató Profán áldozat elnevezésű textil anya és lánya, Erdélyi Eta és Harmati Zsófia alkotása. Kőszegi Anna Mária horizontális elrendezésű kárpitján talán a halott madármotívum drámaisága van középpontban, Kiss Katalin Téli kert dekoratív munkáján pedig nagyon finom szinte félabsztrakt lélek-jelekként talán cinegék bújnak meg a havas ágak között. Lencsés Ida Fal-Esély című háromszög formátumú alkotásán korinthoszi oszlopra állítja a gyermek archetípusának győzedelmes szimbólumát, vagy éppen emblémáját. Csintalan puttó-figurát kezében aranygömbbel (országalmával) látunk, aki pusztán létezésével is áttöri és újrastrukturálja azokat a régi fal-részleteket, melyek talán a múltat képviselik. Szintén a múltat jelképezi a korinthoszi oszlop Kozma Rozália munkáján, melyet elborítanak az ágak, indák. (Évszázados romok). Rónai Éva színpompás Championján egy régimódi biciklin közlekedő nyulat látunk, bizonyára ez a kiállítás leghumorosabb darabja, habár az állatmesék világára emlékeztető groteszk figurákban (nyúl, madarak, halak) társadalomkritikus hangoltságot érezni: a nyúl éppen ellentétes irányba hajtaná a biciklijét az egyébként lélekjelképként használatos állatalakok haladási irányával, ha egyáltalán leérne a lába a pedálig. Szintén állatalakokat, vágtató lovakat látunk Martos Katalin Kárpittervén is. Pápai Lívia Hommage a Petőfi munkáját tulajdonképpen a Radnóti-kárpit mellé is sorolhatnánk képzeletben, de ez lehet, hogy csupán felületes megközelítés volna, mert annak ellentéteként is említhetnők. A költő kultuszának éltetése helyett Pápai inkább ironikusan sorolja egymás mellé a költő dicsőségére font babérkoszorúkat, illetve a kissé nehezen olvasható verssorokat. Fóris Katalin Útjain fázik a lélek című terve viszont már közvetlenül Radnóti szenvedés történetének és költészetének dedikált alkotás. Farkas Éva Dimenzió című kárpitján gyűszűszerű, sok csúcsfénnyel csillogó arany kúpok táncosan, kecsesen lebegnek egy hatszögekből és rombuszokból álló, szintén arany és fehér színekben megfogalmazott minta előtt, bravúrosan érzékeltetve a síkszerű és térbeli ábrázolásmód különbségeit. Tápai Nóra monokróm grafikája az Axonometria is hasonló kérdéseket boncolgat, ám már a téma beazonosíthatósága is kérdésessé válik Pasqualetti Eleonóra Silenzio című munkáján, amit felülnézetből, egy posztamensen lehetett megnézni, talán s ami a kiállítás egyik legtalányosabb munkája, egy nehezen beazonosítható formát helyez a középpontba, talán egy burjánzásnak indult sejtet, embriót látunk rajta? Solti Gizella Rövidzárlat című munkáján, egy felszabadultan mosolygó, talán egy távoli civilizációt képviselő fiatal férfi portréját látjuk, talán éppen a túlgépiesített európai társadalom nyújtotta kényelem derűsnek remélt alternatívájaként. Kneisz Eszter Nos? illetve Hallgatlak címre keresztelt szálkihagyásos festett hátterű munkái filmkockaszerűen kapcsolódnak egymáshoz. Egy tengerparti nyaralás pillanatképeit látjuk, egy házaspár párbeszédét talán, akik akár egy francia film szereplői is lehetnének.
Végül azok a munkák kerülhetnének egy csoportba, melyek absztrakt vagy félabsztrakt nyelven fejtenek ki többnyire tájképszerű, vagy geometrikus témákat. Az egyik legexpresszívebb, már-már expresszionista, sőt a gesztusfestészet hagyományait a kárpit nyelvére fordító munka, Sipos Éva, A folyó sötét lemez című alkotása. Pázmány Judit Csillagkapu című, roppant dinamikus formákat talán az ősrobbanást és annak részleteit a textil alsó sávjában kinagyító munkájáról egy éppen most történő esemény, a katolikus egyház ezt a tant elfogadó gesztusa is eszünkbe juthat. Ismét egy érdekes összetett perspektívából ábrázolt tájképként olvashat Szabó Verona A nagy folyó mentén című monumentális gobelinje, vagy Kovács Péter Monet tájképeit idéző, talán sziklás tengerpartot ábrázoló Nap vége névre keresztelt munkája. Ismét egy aktualitás juthat eszünkbe Benedek Noémi Parázs című alkotásáról, amelynek vöröses, meleg, örvénylő, ostorcsapásszerű vonalai, mintha a 2017-es évet képviselő Tűzkakas tarajával is valamilyen analógiás kapcsolatban állnának. Vajda Mária rajzai bizonyos távolságból szemlélhetőek biztonsággal, legalábbis bizonyos látványelemek ekkor bomlanak ki a rajzból, például talán bambuszok mustrája, vagy ismét Klee világát idéző arc-szerű részletek. Ennek a csoportnak egy alcsoportját képezhetik azok a művek, melyek inkább kárpittervként illetve grafikaként aposztrofálhatóak, illetve a legszorosabban kapcsolódnak a kiállítás címéhez (Az idő szövete). Bocz Beáta Idő I-II. című finom mívű, érzékeny rajzai a japán tusfestészet tájképeinek világait idézik és a szálkihagyásos gobelinek levegős struktúráját is eszünkbe juttathatják a grafika részletei. Ide sorolhatjuk még Hauser Beáta roppant erős és letisztult Erőszak illetve Szövedék című rajzait. A felhasított, átlyuggatott vászon (szövedék) megrajzolásával a művésznő tulajdonképpen olasz elődjének Lucio Fontana-nak a nyomdokaiba lépett. Ha mélyebben utána gondolunk, akkor ez a két grafika a magyarság nagy sorsköltőjének, József Attilának a versvilágát is megidézik, gazdagítják a jelentésrétegeit a Mama alakjának vagy és az Amerikába kitántorgott József Áronnak ugyanúgy, mint az Eszmélet hetedik szakaszának. „Én fölnéztem az est alól/ az egek fogaskerekére – /csilló véletlen szálaiból / törvényt szőtt a múlt szövőszéke / és megint fölnéztem az égre / álmaim gőzei alól/ s láttam, a törvény szövedéke/ mindig fölfeslik valahol”. Habár a „fölfeslés” pontos jelentése, a versben implicit marad, Hauser rajzán konkrétan az erőszakra utal. Természetesen olvashatóak ezek a rajzok nem kollektív történetként, hanem egyszerű családi legendáriumként is. Székely Judit Kárpitlevél című hosszanti elrendezésű kárpitján számos mai jelenségre reagál. Főleg két olyan paradoxonra, ami leginkább jellemez minket. Habár szinte minden gépiesítve van, még sincs időnk semmire, másrészt mindenáron „muszáj boldognak lenni” vagy legalább látszani, a halál, a szomorúság többnyire tabu alá esik. Az e-mailek pillanatnyiságát, gyorsaságát, a kárpitszövés ma már luxusnak tekinthetően sok munkaórát és energiát igénylő munkafolyamatával állítja szembe az alkotás. A kárpit mondanivalóját másrészt a haláltáncmotívum határozza meg. A műben egyéni mitológia nyomaira is bukkanhatunk. E munka ismét közvetlenebbül kapcsolódik a „megkötött”, „megszőtt” ezáltal megszentelt idő témájához.
Wehner megközelítésében az Egyesület által közösen és egyénileg megalkotott művekre ennyi idő és alkotóegyéniség (az ezredforduló környékén számuk hetven főnél is magasabb volt) esetében természetesen az technikai és tematikai változatosság jellemző leginkább. A most bemutatott alkotások tükrében ezek közé tartoznak a szentség, az emberi életút, a jeles művészelődök, a szimbolikus és absztrakt önkifejezési mód, a meditatív képi világ, az olykor tanító szándékú magánmitológia-építés, egyéni jelhasználat, a természethez közeli illetve a múlt témáira való nyitottság. A szervezet egyik legfőbb erényét Wehner mégis a műfaji hagyomány tovább éltetésében jelölte ki: „húsz esztendő rendkívül hosszú idő egy művésztársaság életében, a fennmaradás már önmagában is vívmányként, sikerként értékelhető, de sokkal fontosabb ennél, hogy a két évtized alatt egy klasszikus értékekkel éltetett ágazat, műforma, anyag- és technikaalkalmazás jelenkori létjogosultságát, művészeti jelentőségét igazolta működésével.” Az utóbbi húsz év, és az ezután következők is azt mutatják, hogy Ferenczy Noémi utódainak sikerült továbbálmodniuk, és éltetniük a Ferenczy által újjáélesztett műfajt, létükkel is hirdetve korunk néha kétségbeejtően gyors változásai közepette egy „lassú” és pazar élményeket nyújtó művészeti ág fontosságát.
Molnár Eszter
művészettörténész
