Kárpit történet

Tervezői az egyes korok híres festői grafikusai, maga a kárpit azonban nem egyetlen művész alkotása, hanem a tervező, kartonrajzoló és szövő közös munkájának eredményeként született. Az egyes szövőközpontok, -műhelyek, -mesterek már a kárpitszövés kezdeti időszakában is nagy tekintélynek és keresettségnek örvendtek. A XVI. századtól kezdve a kárpitokat ún. mesterjeggyel jelölték. Nagy körültekintéssel készül a terv után a karton, mely a végleges méretben készül el, papírra, vászonra. A szövő munkájához elengedhetetlen a karton után készített műhelyrajz, melynek anyaga áttetsző papír, fólia, vagy film. Erre rajzolja át a kartonkészítő a formák határozott körvonalát, a színfoltok helyét. A műhelyrajzot szövőszékre felvetett láncfonalak mögött helyezik el, melyet követve szövik a művet.
A falikárpitok láncfonalait (felvetőfonalakat) függőlegesen, állószövőszékre (hautte lice),-vagy vízszintesen fekvőszövőszékre (basse lice) feszítették ki. A kárpitok jelzésénél ezt is feltüntetik. A XVI. századtól selymet, fémszálat is vezetnek a színes gyapjú vetülékfonal mellett, melyet napjainkban is használunk.
A korai - XI-XII. századi - kárpitokon a mintákat szövés technikájából adódóan mozaikszerűen, kisebb-nagyobb egymás mellé helyezett foltokban szőtték. Csak a XIII-XVI. században, a nagyobb műhelyekben (elsőként a párizsi, arrasi, tournai műhelyekben) kezdték el a különböző színeket egymásba vezetni, azaz hasürözni.
A kárpitszövés szerkezeti elvei és elemei a legrégibb időktől napjainkig szinte változatlanok maradtak.

A hagyományos francia álló szövőszékeken a szövő a feje fölött a felvető fonalak szétnyitását kézi nyüsttel, vagy nyüst rudakkal végzik. (Minden páros az egyik, minden páratlan láncfonal a másik nyüstrúdhoz van fogva. Ily módon szétnyitott láncfonalak között vezetik át a színes vetülék fonalat.) Diderot Enciklopédiájában (1751-1772) levő metszetek nyomán pontos képet kapunk a kor francia műhelyéről. E kényelmetlen mozdulatsort kiküszöbölve hazánkban 1921ben Korody György megalkotta az első lábítós álló szövőszéket, melyet  jelenleg is használunk. Francia műhelyekben ma is ragaszkodnak a hagyományos szövőszékekhez. Az álló szövőszéken (haute lisse) szőtt kárpitot a szövő munka közben is ellenőrizheti. A szövőszék szélessége sok esetben többméteres is lehet. Az egyes szövőműhelyek rendszerint előnyben részesítették valamelyik fajta szövőszéket.

A fekvő szövőszéken lábítóval dolgoznak. A kartonokat az eredeti leszövendő kép tükörképe alapján rajzolták, melyet nagy pontossággal szőttek meg. A munkát csak elkészült állapotában tudták megnézni.

Brüsszelben 1528-ban kötelezővé tették a kárpitok város és műhelyjeggyel való jelzését. Ezek a jegyek a szövőközpont, -műhely, -mester nevének kezdőbetűi vagy kisebb formai jegyek voltak. A városjegyet általában az alsó vízszintes bordűr külső szegélyébe szőtték, a műhelyjegyet pedig a jobb oldali bordűr legkülső szegélyébe PJ. A kárpitok jelzésének szokását később más flamand és francia műhelyek is átvették.

A szövés megkezdése előtt eldöntik, hogy a kárpit felvetése milyen sűrűségű legyen. A sűrűséget a felvetéskor a láncfonalak számának 1 cm-re eső számával mérjük. A középkorban a felvetések számának sűrűsége 4-5 vetülékfonal/cm volt, míg a XVI. században, a finoman árnyalt művek kivitelezése-kor már 12 felvetőszálat használtak centiméterenként. Felvetőként csupán az utóbbi évtizedekben használnak speciálisan sodort len illetve gyapotfonalat. Ennek megfelelően számítható ki a lánc fonal hossza, mennyisége. A kárpitnál a színes vetülékfonalak sűrűn egymás fölé helyezve villával való leveregetése során, a láncfonalakat teljesen elfedi. A mintát színes vetülékszálak adják, amelyek a mintát követve egymás mellett több színfoltként töltik fel a felületet

Az európai falat burkoló textiliák a középkori németalföldi és francia műhelyekben születtek és váltak világhírűvé, de kizárólag csak a francia Gobelin szövőműhelyben készített szövött kárpitokat nevezik gobelinnek. Nem téveszthető össze a polgáriasult világban, a XX. század elején divatossá vált hímzésfajtával, melyet ritka szövésű anyagra (kongréra) festett kép alapján varrnak egyforma szálirányú öltéssel, és amelyet a petit point magyar nyelvi megfelelőjének hiányában szintén gobelinnek neveznek.

Franciaországban 1440-ben Jean és Pilibert Gobelin, két kelmefestő testvér alapította a műhelyt, később flamand festők Les Gobelins néven szövőműhelyként működtették.
1607-1630 Francois de la Planche  (eredetileg Van der Planken) és Marc de Comans irányításával számos kárpit készül itt. Ekkor kezdik használni a fehér és fekete színeket.
XIV. Lajos pénzügyminisztere, Jean Baptiste Colbert (1619-1683) a Gobelin-műhelyt 1667-ben királyi manufaktúrává alakíttatta, Manufacture Royale des Meubles de la Couronne néven. A miniszter a tudományok és a művészetek nagy mecénása volt, számos intézményt alapított. E műhelyben készítettek a versailles-i palota számára falikárpitokat.  Később Colbert a Gobelin-műhely vezetését Charles Le Brunre (1619-1690) bízta.
A Gobelin-műhely kárpitjai a kompozícióik szépségével, a szövés gondos kivitelezésével vívták ki a kor és az utókor bámulatát. Le Brun halála után a mesternek nem akadt méltó követője, így a műhelyt bezárták, és csak 1699-ben nyitották meg újra. A Gobelin-műhelyből 1662-1690 között összesen 894 darab "gobelin" került ki. Később is számos gobelin készült e műhelyben.

"A szőnyeg, amely Nyugaton luxus igényeket elégített ki, keleten a nomád társadalomban mindennapi használatra készült. Szőnyeg borította mind a köznép, mind az előkelők otthonát képező sátor földjét, falát, értékeiket szövött táskában tartották, szállították, állataikat szőnyeggel takarták. A család szőnyegen, imádkozott, pihent, az újszülöttet szőnyegen ringatták és olykor a halottat is szőnyegen ravatalozták."
“A sátrak divatja nem zárul le a helyhez kötött megtelepedéssel, a kőházak építésével.”
“Már az Árpád-kori magyar írásos emlékekben többször előfordul a szőnyeg, illetve kárpit kifejezés, néha elképzelhető, hogy ezek valóban szövött kárpitokra vonatkoznak, de többnyire ugyanazzal a kifejezéssel illetik a mintás selyem-, hímzett, festett, rátétes díszű vagy bőrkárpitokat is.
A gyapjú falra valók között “szász” és “székely” kárpit elnevezéssel is találkozunk, ezeket is itthon készítették. Keletről hozták be a gyapjúból szőtt -kilimeket és a fejedelmi leltárakban előforduló ”török kárpitot”. Ez utóbbi igen drága, hímzéssel díszített, arannyal átszőtt selyemkárpit volt. “A mintás selyem-és bársonybrokát “olasz kárpitok”... szintén drágák voltak. Gyakori még a zöld színű “Bécsi kárpitok” kifejezés...
A “képes”, “flandriai”, “vadas” jelzők is szövött kárpitokra vonatkoznak. Említenek “lengyelkárpitokat” is. „Keleten nagy számban készültek címeres szőnyegek Európa számára, mint pl. az értékes lengyel szőnyegek, melyekről - többek között -” az 1601-es évszámú, III. Zsigmond király megrendelő levele által van tudomásunk.”

A szőnyeget, a kárpitot, - és a különböző textíliákat is "valutaként", drága fizetőeszközként használták. “(..egy rőf skarlát ára két-három ló árának felel meg.)”
Mindenesetre bizonyítható, hogy a kárpitok egyes fajtáit már a kezdetektől ismerték .

A szövött textíliák története az emberi történelem legkorábbi időszakáig, az  újkőkorig nyúlik vissza, amikor már ismerték a fonalakat megfeszítő agyagsúlyokat is. A szövésről különböző ábrázolások maradtak ránk. A legrégebbi szövött anyag maradvány i.e. 7000-ből. A szövés kezdetére utaló legrégibb figurális ábrázolások az i. e. V-IV. évezredből maradtak meg. A világon a legrégebbről ismert pamuttextíliát a jelenleg Pakisztán területén lévő Mohendzso-dáróban, az Indus völgyében találták több más régészeti lelettel, melyek között a fonáshoz és szövéshez használatos eszközök is voltak (pl. orsók, fonalgombolyítók stb.) az i. e. 4500-ból.
A textiltöredékek közül a legértékesebbnek az ún. pazyryki kárpitot tartják, amely csomózott technikával készült. Ősi vallásos szokás szerint kedvenc tulajdonait, legbecsesebb kincseit is eltemették a halottal. Így kerültek a Pazyryk és Basadar kurgánokba a kedvenc szőnyegek is a fejedelem szarkofágja mellé. Az értékes szőnyegről Rugyenko professzor - több más tudóssal egybehangzóan - azt állítja, hogy valószínűleg Perzsiából származhat.
Az i.e. 5500-5000 körüli időre tehető a legkorábbi lenfoszlányok származási ideje az egyiptomi "birodalom korából. Itt olyan jelentős a lentermelés, hogy a mózesi 10 csapás közt szerepel a len és az árpa elveretéseî. Hamurapi babiloni uralkodó i.e. 2000-ből származó sztéléjén a legfontosabb termékek felsorolásában a gyapjú a negyedik helyen áll, az olaj, a drágakő és a búza után. Értékére minőségére jellemző, hogy Rómában babilonkának nevezték a gyapjúszövetet, és Néro 4 millió sestertiusért vásárolt 1 db. gyapjútakarót.
Az i.e. 2700-as esztendőkből a dániai Egdtvedtben maradtak meg gyapjúból szőtt textiltöredékek. Kínában egy i.e. 3300-ból, a Sang Yin korból származó bronzkancsóhoz tapadva találták meg a selyem első nyomát.
I.e. 1200-ból származnak azok a perui pamut (gyapot) maradványok, melyek alapján a kutatók megállapították, hogy 190 színárnyalatot használtak pamutszőteseiken.
A törökországi Dorakban az i. e. 2500-ból származó, finom kilimszövésű gyapjúszőnyeg töredékeket találtak, mellyel eredetileg egy korabeli lakóház padlózatát borították. A töredékeken rombusz alakú, geometrikus motívumok láthatók.
Számos ókori rajzon, régészeti leleten találkozhatunk a fonalkészítés ábrázolásával, a szövés kezdetleges formáit bemutató rajzokkal, domborművekkel és a szövött textíliák felhasználását megjelenítő ábrázolásokkal (pl. a korai vaskori szövőszékek ábrázo - lásával a halotti urnákon vagy egyiptomi és görög szövőszékek rajzaival a korabeli falfestményeken, vázaképeken.

Thotmesz (uralkodott: i.e.1412--1402) fáraó sírjából származó, finom szövésű kárpittöredékeket találtak. A legnagyobb méretű kárpittöredékre II. Amenhotep (ur.i.e. 1438-1412) és III. Thotmesz (i. e. 1503-1449) fáraók nevét szőtték a papirusz és lótuszvirágokkal teleszórt alapzatú, Alsó- és Felső Egyiptom szimbólumait ábrázoló textíliába.
Az egyiptomi textilművészet másik legrégibb kilimszövésű emlékét Tutanhamon (ur.i.e. 1347-1339) fáraó sírjában találták meg, mely a legjellegzetesebb egyiptomi díszítőelemeket tartalmazza (a szárnyas napkorongot, a fáraó nevének hieroglif írásjelét)
Az i.e. I. évezredből a szanszkrit irodalomban, a Rig-védában (az indoárják legrégibb nyelvemléke az i. e. XI-X. századból) olvasható leírás Pandzsábból származó birkagyapjú, ezenkívül pamut-, és selyemtextíliákról. Az i.e. I. évezred második felében lejegyzett Maháb-hárata című hősköltemény szintén beszámol pamut-, selyem-, gyapjútextíliákról, melyeket a Himalája északnyugati területein élő nomád törzsek szőttek.
A legkorábbi, kilimtechnikával szőtt textiliák közé tartozhatott - ókori feljegyzések alapján - Salamon király (i.e. 1029-986) szőnyegei. Salamon király az egyiptomi fáraó egyik lányát vette feleségül, aki Gózer városát adta neki hozományul, és valószínű sok drága holmit." 7 Erre utal a (párbeszédek, 7. fejezet, 16. vers): "Szőnyegekkel takartam le nyoszolyámat: egyiptomi tarkán szövöttel."7 "Jeruzsálemi templomában felfüggesztett, bisszusból (kagylóselyemfonal) szőtt bíbor falikárpitról is említést tesz. Az egykori Frígia központi területén, az anatóliai síkság nyugati részén az i. e. VII. századból származó kilim- szumák- és zilitechnikával szőtt, finom gyapjútextíliákat találtak. Athenaeus (i. e. VI. század) Lűdia egykori fővárosáról, Szárdészról írt művében tudósít az ott készített értékes kárpitokról  (Szárdészt a görögök a legkitűnőbb minőségű kárpitok származási helyeként tartották nyilván).

Az első írásos dokumentumok, melyek szövött szőnyegekről és falikárpitokról számolnak be, az "testamentumban, Eszter könyvében olvashatók. Eszter Xerxész perzsa király (i. e. 485--465) felesége volt. Szúzai királyi palotájának előkertjében ".. fehér, zöld, kék függönyök voltak felfüggesztve finom,  bíborszínű zsinegeken, ezüstgyűrűkkel a márványoszlopok között". A szúzai palota megmaradt zománctégláinak reliefábrázolásain is a pazyryki leletek között talált kilimszalag motívumához hasonlatos, sorban menetelő oroszlánok figuráit ábrázolták.
Xenophón (i. e. 434-355) Anabaszisz és Küropedia című művében írt a közép-keleti népek életmódjáról, s említést tett az e népek által művészi színvonalon előállított kárpitokról is. A Fekete-tenger északi partjainál, Kercsben találtak az i. e. III. századból származó, igen finom színárnyalatú fonalakból szőtt gyapjú falikárpit-töredékeket. A textília összhatásában reliefszerű.
A mongol sztyeppeken - Noin-ula mellett -, Urga környékén tárták fel az i. e. I. századból származó sírokat, melyekből szintén számos gyapjúból szőtt szőnyeg, takaró, függöny került elő. A textíliákat teknőcök, halak, vízinövények stilizált motívumai díszítik.
Az ókori Görögország szőtteseiről, kárpitjairól is a korabeli leírásokból értesülhetünk. A görögök otthonaiban színes gyapjú- és lenszőttesekből készült bútorhuzatok, függönyök és falikárpitok voltak. E textileket bíborvörös, skarlátszín, lila, sáfrányszín, sárga, barna, tengerzöld és zöld színű fonalakból szőtték.
Aiszkhülosz (i. e. 525-456) Agamemnonról írt művében egy csodálatosan szép, bíborszínű kárpitról olvashatunk, melyet a csatából hazatérő győztes uralkodó lába elé terítettek, s aki erre nem mert rálépni, mondván, hogy ez csak az istenek joga és kiváltsága lehet. Athénaiosz i.e. 280-ban írt két bíbor mintás egyiptomi kilimről, melyeknek mintázata a színén és a hátoldalán azonos volt.
A III-IV. században Bizáncban számos szövött szőnyeget, falikárpitot, függönyt készítettek. A híres ravennai San Vitale-templom mozaikja Theodora császárnét (508-548) és kíséretét ábrázolja, amint éppen belépnek egy szövött függönyökkel, kárpitokkal díszített helyiség ajtaján. A mozaik a VI. században készült. E korból származik a ravennai San Apollinare Nuovo-templom mozaikja is, mely (Nagy) Theodorik császárt (454-526) és palotáját mutatja be, ahol az oszlopok közé színes függönyök, kárpitok vannak felfüggesztve.
Ebben a korszakban, a templomhajókban díszítésül gyapjúból szőtt füg-gönyöket, kárpitokat helyeztek el az oszlopok között. Szövésükhöz a VI. századtól kezdődően, amikortól Justinianus császár (482-565) engedélyezte a selyemhernyó tenyésztését, a gyapjúfonalakon kívül a drága, mutatós selyemhernyófonalakat is felhasználták. Később pedig drága nemesfémekből (arany, ezüst) készült fonalakkal is díszítették a kárpitokat. Ezeket a fémszálakat eleinte úgy állították elő, hogy egy vékony selyemmag (fonal) köré tekerték a nemesfémmel vékonyan bevont állati belet vagy nemesfém szalagot.
Később, a XV. századtól kezdődően pedig áttértek az olasz, hajszálvékony aranyozott ezüst- vagy rézszálak alkalmazására.

Az első textilről szóló írásos dokumentum, mely arról árulkodik, hogy a magas szinten művelt ötvösművészet mellett igényes textilművesség is jellemzi a magyarságot “Abu Ali Ahmad ibn Umár ibn Rusztah iszfaháni (perzsa) földrajzi írótól származik." Rusztah a 800-as évek végén írja, hogy a magyarok rabszolgákat adtak el a bizánciaknak és bizánci brokátot, gyapjú szőnyeget és más bizánci árut szereztek be."