2022

Mindenkit sok szeretettel köszöntök Zelenák Katalin Ferenczy-díjas gobelinművész Metamorfózisok című kiállításán a Magyar Kárpitművészek Egyesülete Műhely Galériájában!

Zelenák Katalin e bensőséges hangulatú kamara kiállításán, az előző évben főképp a Kecskeméti Alkotóházban készült grafikáit és három függő szálas francia kárpitot mutat be a nagyérdeműnek.Zelenák Katalin művészetének leitmotívuma a reneszánsz portréművészet sajátos átértelmezése, új kontextusba helyezéssel való átértékelése, sőt kisajátítása. Ebben a műsorozatban szereplő alterego-szerű nőalakokban kiérezhető egy rejtett (ön)vallomásos hang is: Zelenák plátói nosztalgiája az európai modern emberkép-eszményre való reflexióban.

Három szempontból fogom közelítenem a munkákat. Egyrészt az arc ábrázolásának esztétikája, méghozzá hangsúlyosan a reneszánsz portréfestészetre való hivatkozás felől, másrészt az egyedi modernitás jegyek felől, az appropiation art szempontjából; harmadrészt pedig a művek műfaját és egyben ikonológiai jelentését is meghatározó töredék, töredékesség szemiózisát járom majd körbe társművészeti példákkal gazdagítva.

Kezdjük a portré felől. Először a portrék exkluzivitásától. Az itt látható művek itáliai és németalföldi reneszánsz festők portréit használják fel alapanyagként, mintegy a reflexió alanyaként. A művészi anyaggyűjtésben szubjektivitása révén voltaképp nem lényeges kérdés a festő személye; hiszen a képek kiválasztásának szempontja korántsem a hírnév, (mint például Warhol pop-art képei esetében) éppen ellenkezőleg. A képanyag-gyűjtésnél sokkal inkább a rejtett értékek, kincsek megmentésének és felmutatásának gesztusa a döntő. Így járt el Weöres Sándor is, amikor egy „elfeledett”, azaz széles körben nem ismert felvilágosodás korabeli valós (de „ismeretlen, nagy magyar”) költő Ungvárnémeti Tóth László verseit egy az elképzelt cigány származású grófnő-költő Pscyhé alakjával együtt restaurálja, s egyben rekonstruálja. Sőt ez a leletmentő attitűd Weöres esetében egy visszatérő művészi eljárás, hiszen a Három veréb hat szemmel című kötetben Kovács Sándor Iván irodalomtörténésszel együttműködve (a középkortól a 20-századig tartó időszakból válogatott) művek egész arzenálját mutatja be.

Olyan lappangó, rejtett, ismeretlen költői szépségeket, különös izgató zamatú, rendhagyó műveket ás elő Weöres és most itt Zelenák is, amelyekkel éppen különlegességük, exkluzivitásuk miatt nem tudtak beilleszkedni az irodalmi kánonba, vagy éppen nem válhattak széles körben ismertté.
Összegezve az eddigieket Zelenák képi válogatása, nosztalgikus appropriációja, nemcsak múlt mentést, hanem szubjektív személyes múltnarratíva alkotást és exkluzív képi leletmentést is jelent.

A portré műfaji kérdéseiről szólva Leon Battista Alberti-t a reneszánsz egyik legkiemelkedőbb művészét idézem, aki a festészetről szóló művészeti traktátusában, azt írja, hogy „a festészetnek isteni [mágikus] ereje van: nemcsak arra képes, amit a barátságról is mondanak, hogy a távollévőt jelenlévővé, hanem arra is, hogy még a halottakat is élővé tegye, sok évszázad után olyannyira, hogy a szemlélők felismerjék őket.” (Leon Battista Alberti: A festészetről, II. 25-29. = A festészet és az építészet mint szabad művészet = A reneszánsz művészet történetének olvasókönyve, XV. század, összeállította Hajnóczi Gábor, Balassi Kiadó, Budapest, 2004., 143.) Alberti megoszt egy Nagy Sándorról szóló anekdotát is leír, amely szerint a hadvezér nem révén elégedett vonásaival, sohasem engedte senkinek hogy lefesse vagy megmintázza, „nem akarta, hogy képmása ismertté váljék az utána következők előtt.” (Alberti idézi Plutarkhoszt, Agészilaosz, 2, 739‒740. = i. m.,143.) „S bizonyos, hogy annak az arcmása, aki más nem él, a festmény révén hosszú életet él. Hogy a festészet meg tudja jeleníteni az emberek által egykor imádott isteneket, ez mindig nagy ajándék volt a halandóknak, mert a festészet érdeme az imádat is, amely az istenekkel összefűz bennünket, és az, hogy vallási áhítattal tölti be lelkünket.”. (i.m., Uo)
Alberti Hermész Triszmegisztosszal egyet értve kijelenti, hogy a festészet és szobrászat a vallással együtt született. „Az emberiség tudatában lévén természetének és eredetének, isteneit saját arcmásának hasonlatosságára alkotta meg.” (i. m., 144. ) Amennyiben elfogadjuk, hogy a képzőművészet kialakulásának alapfeltétele a teljes infrasrukturális szerveződést felmutatni tudó vallás kialakulása, mely emberiség kulturális fejlődésének egy lépcsőfokát képviseli, analóg gondolatnak tarthatjuk Hegel megállapítását, aki tovább szűkítve a (modern?) festészet „kialakulásának feltételeiről” azt írja, hogy a „festőművészet célszerű alkalmazásának köre viszont a keresztény vallás elvével kapcsolatos: a bensőség, a külsőtől való elkülönülés, a külsővel való ellentét. (…) A festészet a látszás művészete; elsősorban a látszatban feltáruló benső iránt érdeklődik.” (Georg Wilhelm Friedrich Hegel: [II.] Második, avagy különös rész = [III. Festőművészet] In A művészet filozófiája, P. von der Pfordten lejegyzésében (1826), Felelős kiadó: Bősze Ádám, 167. ) Tehát a világ külső ragyogása, „látszata” voltaképp a láthatatlan lelki dimenziók felé való érdeklődésnek nyit utat.
Kit ne érintene meg ennek a fiatal arcnak a szinte igéző erejű, tiszta szépsége? Zelenák Portré-ritmusok, vagy a Metamorfózis– illetve reneszánsz portré Parafrázis-sorozatában szereplő – olykor azt jobban láttatni engedő, azaz jobban feltárulkozó, olykor erőteljesebben kitakart – fiatal leányarcban, saját európai kultúránk eredetének szépségét, tökéletességét, rejtett ideáit keressük; ugyanakkor – storytelling jelleggel – elképzelhetővé válik az alig 16-17 éves királylány élete, mindennapjai is.

Következne másodszorra tehát Zelenák egyedi modernitás jegyeinek vizsgálata. Hogyan modern művészet ez? Németh Lajos kiváló művészetelméleti könyvében, A művészet sorsfordulójában írja, hogy habár a modernitás egy szinte szélsőségesen heterogén művészi irányzat és korszak egyben, hiszen „egymást látszólag kizáró és tagadó irányzatokat foglal össze”; s e szélsőséges heterogenitás révén az egyes irányzatok, művészek és művek között nehéz is „kibogozni az összekötő szálakat, egy minőségben könnyen felismerhető a rokonság: a múlt művészetéhez való viszonyban.” Ezzel Németh azt is mondja, hogy adott művész viszonya múlthoz definiálja annak modernitását. Zelenák tudatosan nyúl egy távoli kor értékeihez. Katalógusába írt Ars poeticáját idézve: „Én mindig valami tökéletesre vágytam, valami új harmóniára, a mai kor újjánemesítésére. Ezért nyúltam a reneszánsz művészethez. Újrateremteni valami hibátlan tökéletes szépséget, egy nemes kor lenyomatát. (…) Szándékaim szerint az elrontott, tökéletlen és széttépett szépség új értelmet nyer. Tükröződése a mai alkotó folyamatoknak, ugyanakkor önmagunk tükörképe.” (Ars poetica = Zelenák Katalin kárpitművész (katalógus), 4. ) Zelenák kisajátító gesztusa értékközpontú és szubjektív alkotói módszere pedig a lírai szubjektív változata a 60-as évektől elterjedő neoavantgárd dekollázs-művészetnek.

Végül, de nem utolsó sorban nyomatékkal szeretnék beszélni a töredékesség stilisztikai értékéről illetve a töredék műfajról is Zelenák életműve, de különösen e kamaratárlat lírai hangulatú grafikái és francia kárpitjai kapcsán. Az utolsó úgymond egészleges, azaz az összes művészi ágat felölelő nagy kulturális narratívát felépíteni tudó stíluskorszak a romantika volt. A 19. század derekától felívelő ipari forradalom és a modernitás azonban már az egészleges ember- és világkép helyébe már nem tudott átfogóan megismerhető és szemlélhető világképet helyezni, és felértékelte az antik-reneszánsz compositione-k tökéletességeszményével szemben a befejezetlenség, a töröttség, a töredékességben rejlő esztétikumot. Habár az antikvitásban is előfordul példa a töredék műfajára, például az egyik legelső magát filozófusnak nevező gondolkodó Parmanidész az eleai filozófiai iskola alapítója. Gondolatai (’Tanításai’ azaz Tankölteményei) szintén töredékekben maradtak fenn. A töredék, a rom, a múlt kincseinek felértékelése a romantika számára lesz aztán kiemelkedően fontos.

Ha zenei analógiákat keresünk, megemlíthetjük a nagysikerű orosz balett-művet, Sztavinszkij Tavaszi áldozatának kollázs-szerűen „felhasznált” zenei idézeteit, melyek az orosz népdalokból merítettek, vagy Lucano Berio olasz komponista Sinfonia című kompozícióját, amelyet a New York-i filharmonikusok számára írt a szerző az 1968-69-ben. A zenekarra és nyolc hangszólamra írt darab éppúgy, mint Zelenák a reneszánsz portrékkal zenei idézeteket beépítve egy elvont és torz kultúrtörténeti tablót festett. De megemlíthetjük szintén Bernd Alois Zimmermann német huszadik századi zeneszerző hangsúlyosan zenei idézetekkel és töredékekkel dolgozó munkamódszerét is párhuzamként, például az Übü király vacsoráját.

A töredék esztétikuma, mint látjuk a fenti példákon a romantikától kezdve, de még inkábba huszadik századtól kerül kiemelt szerepbe: irodalomban gondolhatunk Tandori Dezső Töredék Hamletnek című kötetére, vagy akár az alkotói pályáját a 20. század közepén felvirágoztató antik irodalmi műfordító-költő Devecseri Gáborra (Töredék-óda Budapesthez: Lágymányosi istenek), végül de nem utolsó sorban, egy kortárs költő Szőllősi Mátyás Negyvenöt töredék című kötetét említem meg. De ott van egy korszakosan kiemelkedő festőművészünk Kondor Béla, akinek verseskötetének címe ismét: Boldogságtöredék.
A töröttség, a töredékesség felértékelődése, az értékmentő archeológiai szemlélet a modernitás egyik nagy mondhatni szellemi és egyben alkotás-lélektani csapásirányát képviseli: Michel Foucault filozófus nyomán szokás az archeológiai gondolkodásformát a tudás egyik rendjéhez tartozónak tartani. A töredékességben megnyilvánuló emlékezetőrzés, arra hivatott, hogy szembeszálljon a mulandósággal, s az emlékezet őrzője legyen.

Zelenák Katalin archeológiai attitűdje, szinte szerelmes áhítata a szépség, és reneszánsz formaeszmények irányába egyfajta morális helytállás is, hiszen jól tudja, hogy a képek, sőt maga a szépség „is törékenyek és múlandóak, akár kőbe vésve vagy vászonra festve maradtak meg, következésképpen az emlékezet maga is véges, a testhez, az anyaghoz, a személyhez kötött.” ( Kocziszky Éva, Archeológiai költészet a modernitásban, Gondolat Kiadó, Budapest, 2015., 11. ) Gratulálva a művekhez és nagyon sok alkotó erőt kívánok Katinak! Megköszönve, hogy meghallgattak ezennel a kiállítást megnyitom!

Molnár Eszter
művészettörténész

[Diavetítés indítása]

Eötvös Károly Megyei Könyvtár, Kisfaludy-terem, Veszprém, Komakút tér 3.
(Magyar Kárpitművészek Egyesülete)

Megnyitja:
Dr. Udvardy György
veszprémi érsek

A veszprémi TV filmje a Gizella konferenciáról ide kattintva megnézhető  a YouTube-on.

[Diavetítés indítása]

A Magyar Kárpitművészek Egyesületének kiállítása a dunaharaszti Laffert-kúria műemléképületében. Megnyitó, 2022.április 23.

Dvorszky Hedvig művészettörténész gondolatai

Köszöntöm a kedves megjelenteket.
A Magyar Kárpitművészek Egyesülete – azt hiszem, nyugodtan mondhatom – a mai Magyarország egyetlen olyan civil művésztársasága, amelynek tagjai negyedszázad alatt nem csak szervezetileg maradtak együtt, hanem folyamatos munkálkodásuk révén egyre kiérleltebb megoldású közös művészeti alkotásokat hoztak létre. A több mint 100 m 2 -nyi falikárpit mindegyike ma már a legrangosabb magyar és nemzetközi intézmények tulajdonában vannak. A Magyar Kárpitművészek Egyesülete első közös műve a Kárpit határok nélkül 1995-96-ban készült, mely ma a budapesti Iparművészeti Múzeum tulajdona.

Ezt követte 1998-2000-ben a Szent István és műve, ez a kárpit az esztergomi Keresztény Múzeum állandó kiállításán látható. Majd 2003 és 2006 között az Országos Széchényi Könyvtár számára szőtték a Corvin Kárpitokat. 2009 és 2011 között valósult meg az Európa fényei című munka, mely ma az MKE egyik fő mecénásának, a Külgazdasági és Külügyminisztériumnak a falát díszíti, hasonlóan a 2011-2012-ben szőtt Duna-Limes-hez. A magyar költészet nagyjai ihlették a Kiskőrösi Petőfi Szülőház és Emlékmúzeum által 2012-ben megrendelt „Az egész töredéke és a töredék egésze” című Petőfi-kárpitot, 2014-2015-ben pedig Radnóti Miklós művészetének állítottak emléket az Hommage a Radnóti című közös alkotással. Több mint 100 textilművész közreműködésével 2016-ban született az Aranyfal, amely a Szombathelyi Képtár Textilgyűjteményének állandóan látható darabja, majd 2017 és 2019 között valósulhatott meg – ismét a Külgazdasági és Külügyminisztérium megrendelésére – a Szent László kárpit, végül pedig 2020-2021-ben a European Universum falikárpit a strasbourgi Európa Tanács székháza számára. Ezek a kárpitok az ország nemzetközi rangjának diplomáciai képviselői, méltóságának megtestesítői. Ez év elején – Negyedszázad címmel – jelent meg az az ünnepi album, amely e tíz közösen létrehozott monumentális kárpitot tárja az olvasó elé.

A Magyar Kárpitművészek Egyesülete most egyéni művészeti alkotásokat mutat be a nézőknek. Valamennyi kiállító rangos magyar és nemzetközi díj tulajdonosa, amely jól mutatja, hogy egyenként is rendkívül kiemelkedő minőséget alkottak az elmúlt évek során. Ha az egyes művek elemzésére a kiállítás megnyitásakor természetesen nem is vállalkozhatom, ám az itt kiállító művészek nevét felsorolom:
Balog Edit, Baráth Hajnal, Benedek Noémi, Bényi Eszter, Bocz Bea, Csókás Emese, Hager Ritta, Harmati Zsófia, Hauser Lilianna Beáta, Ferenczi Zsuzsa, Katona Szabó Erzsébet, Kecskés
Ágnes, Kelecsényi Csilla, Kneisz Eszter, Kiss Katalin, Kókay Krisztina, Kőszegi Anna Mária, Lencsés Ida, Maevszka-Koncz Borjana, Máder Indira, Málik Irén, Nagy Judit, Pasqualetti
Eleonóra, Pápai Lívia, Pázmány Judit, Sipos Éva, Somodi Ildikó, Szabó Verona, Székely Judit, Tápai Nóra, Vargha Bernadett.

A munkásságukkal foglalkozó művészettörténészek, művészeti írók publikációikban folyamatosan kísérletet tesznek, úgy ennek a közös csodának a megértésére, mint az egyéni életművek bemutatására, de azt gondolom, hogy valóban méltó elismerésük még várat magára. Hogy csak egyet említsek: az általuk évek alatt megszőtt-megalkotott egyéni műveknek lehetne végre egy kiemelkedő minőségű épületben jól megrendezett és őrzött, állandóan látogatható saját modern múzeumuk, amely nemzetközi elismertségénél fogva kulturális kuriózum is lehetne, mint a magyar szellemi kultúrkincs egyik újabb ékköve. Ne adjuk föl a reményt ennek a lehetőségnek a felismerését és realizálását illetően.
Jó itt együtt lennünk ma, a meghívóknak és a meghívottaknak egyaránt. Tudatosítsuk magunkban örömmel, hogy ismét egy rendkívüli esemény részesei lehetünk. Azt ünnepelhetjük, hogy több mint 30 művész őszinte odaadással nyújt bepillantást művészi munkásságának szellemi állapotába, mintegy kitárulkozik előttünk – tulajdonképpen ezt a kitárulkozást nevezzük kiállításnak.

Mi másnak is nevezhetnénk, ha nem olyan intimitásnak, amikor különleges lehetőséget kapunk egy ismeretlen másik személy legbensőbb gondolatainak, érzéseinek, indulatainak, vágyainak lehetséges megértésére. Ám, ha így közelítünk ezekhez a művekhez, akkor már nem csupán az a bizonyos művészi munkásság, hanem maga az alkotó ember milyensége is felderenghet előttünk. Ezzel a gesztussal tulajdonképpen meghívást kapunk egy párbeszédre. Ebben azonban csak akkor részesülhetünk, ha magunk is nyitottá válunk ennek az ismeretlennek a megközelítésére. Netán magunk is elmélyedhetünk személyiségünk mélyebb rétegeiben, így válva alkalmas befogadókká. Alighanem ez a művészet értelme.
Természetesen ez a meghívás minden hasonló alkalommal előáll, de itt és most éppen a húsvéti csodálatos misztérium, az isteni szellemiség művészi megfogalmazásaival találkozhatunk. Ehhez a lehetséges párbeszédhez szemlélődésre van szükségünk. Méghozzá nem csak arra a benső elmélyülésre, amit általában egy ilyen csendes, figyelő lelkiállapotra szoktunk érteni, hanem arra a többletre, ami miatt ezek a művészek a maguk töprengései során eljutni vágytak a teremtés isteni titkáig. Ők a maguk eszközeivel meg is próbálták tárgyiasítani a képzeletükben megfogant ihletéseket. Az egyes kompozíciók képi megjelenítéséhez ugyanis az ő eszközük – a fonal és a szövéstechnika egyéni megoldásainak a tudása – éppen úgy többletet ad a szemlélődő számára, mint a hagyományos szövés módszerétől eltérő, más kézművességbéli gyakorlottságuk, találékonyságuk. Laikus szemlélőnek kifejezetten érdekes a látványos alkotások különleges létrehozásának az ismerete. Tudniillik a szövőszéki szövés alapját képező karton rajzi vezetése mellett a szövő a készülő alkotást annak visszájáról látja, és ezért (is), munkája közben számos apró, festői-rajzi finomsággal tudja még gazdagítani a végső eredményt. Nagy ünnep egy-egy elkészült kárpit szövőszékről való „levágása”, az alkotó ugyanis ekkor láthatja először teljes egészében az elkészült művet. Gondolatiságukban és technikai kivitelezésükben sokoldalú műalkotásokat illesztett egymáshoz a kiállítás rendezője, Máder Indira, aki maga is résztvevője a tárlatnak. A kiállításon ily módon szemlélődve, rajtunk a sor. Megérintenek-e bennünket ezek a művek valamilyen összefüggésben?

A kézműves kárpitművészet sajátos kettőségéből következik, hogy a művész a fantáziájában megszülető képi víziót, annak fáradságos kivitelezése során az anyag személyes érintéseivel teremti meg. Ám nem lehet az véletlen, hogy a művész – de a kísérletező tudós is – a megvalósítási folyamat közben rádöbbenhet arra a misztikus valóságra, amit a jeles költő, Nagy Gáspár így fogalmazott meg: „Valaki ír a kezeddel”. És itt találkozhatunk – ha kellően felkészültekké válunk magunk is – a teremtés misztikumával. Ez a művekkel folytatott párbeszédünk teli lehet gyötrelemmel,
kétellyel, konfliktussal. Ébreszthet tragikus emlékeket, lelki fájdalmakat, amelyek során egyre jobban tudatosul bennünk, hogy valójában nincs sem megtisztulás, sem feltámadás szenvedés nélkül. Másrészt a mi odaadó szemlélődésünk beavathat a művész hosszú alkotói folyamatának időbeliségébe is, hiszen nagyon hosszú az az idő, amíg az itt látható, zömében nagyméretű kárpitok elkészülnek. De a reményteli munka végén ott van az öröm.
A kárpitművészet eredendően egy-egy épület falainak díszítését szolgálta, a megrendelői igényeknek megfelelően. Itt, a dunaharaszti Laffert-kúriában előállt az a rendkívüli helyzet is, hogy a művek egy része az eredeti barokk belsőépítészeti tér falain kialakított keretekbe került, mintha mindig is ott lettek volna, további részük viszont – az épület emeleti modern architektúrájában – a kárpitok másik rendeltetését teljesíthette be, létrehozva a „tér a térben” rendezői kialakítás újabb különleges élményének a varázsát. Amíg ezen a szemlélődő úton áthaladunk, valójában nem csupán érzelmi összefüggéseinkben érintenek meg a művek, hanem az érintés személyességétől az idő és a tér, valamint a hely összefüggéseinek megértésén keresztül átválthatunk a meghívottakból egy magasabb szintű erőnek, a Teremtőnek az egyéni és a közösségi létünket meghatározó meghívójává a saját életünkbe.
Idézem Thomas Merton-t, a 20 század keresztény irodalmának egyik meghatározó és Magyarországon is népszerű szerzőjét, aki szerint az istenkereséshez vezető út legfontosabb módja éppen ez az értelmező szemlélődés, amellyel a költészetnek, a zenének, általában a művészeteknek vannak közös vonásai. Szívesen idézem a gyakran melankolikusan fanyar Márai Sándor egyik gondolatát, melyet a remekművek fontosságáról fogalmazott meg a maga Füveskönyvében, a 107. bejegyzésében:
„A remekművekről
Ha csak teheted, élj mindig úgy, hogy az emberi szellem kristályba fagyott remekműveinek egyikét mindennap megszemléled, ha csak néhány pillanatra is! Ne múljon el egyetlen napod, hogy nem olvastál néhány sort Seneca, Tolsztoj, Cervantes, Arisztotelész, a Szentírás, Rilke vagy Marcus Aurélius könyveiből. Minden nap hallgass néhány ütem zenét, ha másképp nem lehet, szólaltasd meg a zenedobozon Bach, Beethoven, Gluck vagy Mozart valamely tételét. Ne múljon el nap, hogy nem nézegetted néhány percen át valamely jó nyomat tükrében Brueghel, Dürer vagy Michelangelo valamelyik festményét vagy rajzát. Mindezt oly könnyű megszerezni, s oly könnyű megtalálni a félórát, amely a remekművekhez szükséges! S oly könnyű megtölteni a lelked az emberi tökéletesség boldog összhangjával! Gazdag vagy, akármilyen nyomorult is vagy. Az emberi szellem teljessége a tiéd is. Élj vele mindennap, ahogy lélegzik az ember.”

Természetesen Márai óta sok újabb és újabb megszületett alkotásra érvényesíthető ez a gondolat, ám a lényege, hogy mi is próbáljunk így élni. Ez a kiállítás hosszabb ideig látogatható, így bőven nyílik alkalom akár többszöri visszatérésre is. Megemlítem Máder Indira kárpitművésznek, a jubileumi tárlat kurátorának, a kiállításról megfogalmazott gondolatait is, melyek az Országút című, kéthetente megjelenő művészeti, tudományos és közéleti folyóirat 2022. május 6-án megjelenő számában lesznek olvashatóak, s tovább gazdagíthatják ismereteinket. Élményekben gazdag szemlélődést kívánok Önöknek, a kiállítást megnyitom.

[Diavetítés indítása]